Szilágyi János György - Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 9. (Budapest, 1956)

OELMACHER ANNA: Mai magyar festészet (1945—1955). Kiállítás az Új Magyar Képtárban

A MAI MAGYAR FESTÉSZET (1945—1955) Kiállítás az Új Magyar Képtárban A felszabadulás után a Magyar Népköztársaság — épp olyan tudatosan, mint Róma vagy a reneszánsz pápák, vagy akár a polgárság, — kezdettől fogva igyeke­zett művészetét saját országunk népi hatalmának szolgálatába állítani. Tíz év azonban nem nagy idő és sem a történelem, sem a művészetek története nem mér­hető évtizedekkel. Ezért az új tendencia érvényesülésének vizsgálata sem egy­szerű, s az új magyar festészet megértéséhez úgy közelíthetünk legjobban, ha az utóbbi tíz év eredményeit nem önálló egységként fogjuk fel — bármennyire is alap­vetően különbözik minden előző történelmi periódustól —, hanem folyamatosságá­ban vizsgáljuk. így e semmihez sem hasonlítható fordulat nemcsak megengedi, de követeli, hogy ezt a kis szakaszt is fejlődésében kövessük. A Múzeum ez év elején megnyílt új kiállításának rendezésénél is ez az elv érvényesült és ezért fogadja a látogatót a két világháború közötti művészet néhány fontos képe, mint Bernáth Aurél Aratólánya (41. kép), Csók István AMargithíd át­építése c. vászna, Derkovits Gyula Homokszállítók és Szőnyi István Este, valamint Falusiak c. kompozíciója. Természetesen ezek nem kizárólagos képviselői a felsza­badulás előtti periódusnak, mert sokféle irányzat, stíluskísérlet és törekvés jelent­kezett párhuzamosan. Azoknak munkássága, akik mint új festészetünk közvetlen elődei szerepelnek a kiállításon, a hagyományokban gyökerezik, tehát a XIX. század legnagyszerűbb mestereinek követőiként léptek fel és egyfajta költői rea­lizmust, vagy, mint Derkovits esetében, a szocialista realizmust képviselik. Ez időben dolgozott egy kis csoport, önkéntes társulás a világnézeti egység alapján, mely a társadalmi haladás, a szocializmus eszméinek szolgálatát vállalta és Derkovits nyomán, de ugyanakkor a „párizsi iskola" végletes útján járt. Az absztrakt és szürrealista irányzat képviselője volt abból a meggondolásból, hogy „nem lehet ó tömlőbe új bort tölteni", vagyis,, hogy korszerű eszmékhez korszerű formák szük­ségesek. A gyakorlatban azonban bebizonyosodott, hogy az eszmék terjesztéséhez nem akármilyen, hanem olyan új nyelv, illetve művészi forma kell, melyet meg­értenek azok, akikhez szólni kíván. A társadalmi eszmék szószólóinak tábora nem volt egységes a formanyelv kérdésében és e csoport példaképe, Derkovits Gyula, művészi kifejezésmódjában pl. sokkal szorosabb rokonságot tartott azokkal a művésztársaival — Bernáth, Sző­nyi —, akik a hagyományokra építettek, mint azokkal, akik világnézetileg legköze­lebb állottak hozzá, de a szélsőséges formalizmusokat képviselték. Ez érthető, mert Derkovits világnézeti szilárdsága kivételes tehetséggel párosult és így felfogta, hogy valóban korszerű forma csak az lehet, amely nem idegenből átplántált, hanem természetes gyökerekről sarjadt. És bár művészetére az első periódusban erősen hatott a német expresszionizmus, túljutott rajta és korának élenjáró polgári művé­szeivel együtt művelte ki festői formanyelvét. Bernáth Aurél Aratólánya és Der­kovits Gyula Homokszállítók c. kompozíciója sok formai és színbeli egyezést mutat,

Next

/
Oldalképek
Tartalom