Szilágyi János György - Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 8. (Budapest, 1955)

DOBAI JÁNOS: Székely Bertalan emlékkiállítása

formák keresése, a drámai pillanat művészi kiaknázása és a modern realizmus eredményeinek felhasználása jellemzi. Bonyolult pszichologizmus, és az alakok szoborszerű tömörsége, festői lendület és tudósi mérlegelés egyaránt jelentkeznek vázlatain — festményein pedig szintézisben olvadnak össze. A történeti festészetben a drámaiság problémája foglalkoztatta leginkább : a képzőművészeti ábrázolásnak valóságos dramaturgiáját dolgozta ki. Ennek indítéka nem annyira a korabeli történeti festészet általános irányában — erről maga állapítja meg : ,,jó, hogy belé nem sodortattam" — mint inkább művei tárgyában, és a magyar szabadságharc leverése után évről-évre komorabb színezetű világszemléletében gyökerezett. Érdeklődése központjában mindig tragikus súlyú események és lelki élmények állanak ; a derű idegen művészetétől. Tragikus világszemlélete kibontakozásának másik indítéka, hogy ő is a század második felének ama művészei közé tartozott, akik egész valójukkal élték át a romantika eszményeinek bukását a kapitalista nagyváros emberietlen légkörében. Fejlődése során művészetének jellegzetességeként domborodik ki, hogy a múltba fordulással, heroizáló ábrázolással igyekszik az integer ember benne élő eszményét kifejezni, ami elkerülhetetlenül a művészi idealizálás terére vezette. Festői realizmusának legkiválóbb eredményeit életképeinél és portréinál érte el. 1867-ben festette a koronázási ünnepségekről festőién friss vázlatait ; ezek helye az európai művészetben Menzel ,,

Théâtre Gymnase"-áéhoz hasonló. A Münchenben festett önarcképét hasonlóan tömör és tartalmas portrék hosszú sora követte. Egy részük nagyszabású és ünnepélyes. Kimagaslik közülük Pfefferné arcmása. A festő forró romantikus szenvedélyre hajló, mégis lehiggadt, érzéseiket magukba fojtó, sokat tűnődő embereket ábrázol. Női arcmásainak egész sora és az egyik gyermekét ábrázoló „Kisfiú vajaskenyérrel" a magyar portréfestészet remekei közé tartozik. Életképei, melyeken többnyire vörös színek tüze izzik, vagy zöld tónusok skálája ömlik el, hangulatukban ezekkel rokonok ; ugyanezeket az emberi típusokat ábrázolják. A gerne festészetben az élet lírai pillanatai kötik le képzeletét : az anyaság öröme, a gyász szomorúsága, a szerelmesnek forró vallomásai és meghitt együttléte, vagy egy magános férfi ábrándozása a kihalt holdsütötte parkban. E festményei közül a legkimagaslóbb a „Táncosnő" (1875) ; ez minden munkája között legtömörebben fejezi ki a mély melankóliát, amellyel az életet szemlélte (46. kép). Működésének második felét javarészt falképfestő munkássága töltötte be. A nemzetáruló kiegyezéses politikával szemben tanúsított fenntartásokkal teli álláspontja miatt hosszú ideig mellőztetésben volt része, s csak később, a 80-as évektől kezdve vett ő is részt a nagyarányú középítkezések nyújtotta feladatok megvalósításában. Már ifjú korában sokat foglalkoztatták a monumentális ábrázolás problémái, de falképeinél most sok tartalmi és formai kötöttséggel kellett megküzdenie. A megszabott tárgykör néha érdeklődésétől távol álló területekre terelte, és a művészi lendület a képek végleges megfogalmazásakor gyakran veszített erejéből. Falképei mégis szilárd boltozatként tetőzik be életművét. A kitérők után munkásságának ezen a területén valósította meg régi ábrándját, hogy a nemzeti múlt legendás ősi időszakát epikai ciklusokban feldolgozza. Falképein sorra jelennek meg az ősmagyarok bolyongásai, Almos, Árpád és népük tettei (kecskeméti falképek, a Vajdahunyad várába és a Halászbástyára tervezett falképek tervei), a középkor legendássá vált királyainak, az országot alapító I. Istvánnak és Lászlónak cselekedetei (a pécsi dóm falképei, a Halászbástyához készített tervek), és a törökökön aratott nagy győzelem, a nándorfehérvári csata, (a pécsi dóm és a budavári Mátyás templom). Èz utóbbi jelenettel mintegy bezárja a kört, melybe történelmünk ese-