Balogh Jolán szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 1. (Budapest, 1947)

Pigler Andor: Francesco Fontebasso ismeretlen művei

FRANCESCO FONTEBASSO ISMERETLEN MÚVEI 1945 augusztus havában gróf Károlyi József özvegye két nagyméretű és négy kisebb, vászonra festett képet helyezett el tartós letétként a Szépművészeti Múzeumban. Minőségük alapján nem látszik feleslegesnek, hogy az alábbiakban legalább röviden foglalkozzunk velük. Sajnos, az érdeklődésre leginkább számottartó két nagy festményből, technikai akadályok miatt, ezúttal csak egy részletet mutathatunk be; az egész felvételek közlését ugyanezeken a lapokon más alkalomra tartjuk fenn. A nyilvánvalóan eredetileg is egy ós ugyanannak a helyiségnek díszítésére készült festmények, a tulajdonos közlése szerint, egy velencei palotából származnak. Eeldig mint Giambattista Tiepolo művei szerepeltek, s ez a nagy név, ha mint gyűjtőnevet egy egész művészi kör jelölésére használjuk, csakugyan helyes útbaigazítást ad a szerzőség kérdésének megoldásához: a képek igen jellemző termékei a velencei festészet XVIII. századi késő virágzásának, a palotabelsők díszítésében kiapadhatatlan feltaláló képességgel jeleskedő, kifinomult életörömet, szinte állandó farsangi hangulatot sugárzó művészetnek. Ez a művészet lényegénél fogva kedvelte az olyan óriási képmezőket, mint aminőkön itt a festő két történeti jelenetet előadott (mag. 323; szél. 850, ill. 875 cm). Ugyancsak a velencei settecentóra vall e jelenetek megválasztása, mert bár mindkettő az egész barokk művészet legkedveltebb tárgyai közé tartozott, velencei mesterek különösen gyakran foglalkoztak velük. Scipio nagylelkűsége, mellyel hadizsákmányát, a szép carthagenai leányt visszaadja jegyesének, ez a liviusi történet már Giambattista Zelottit, Sebastiano Riccit, Angelo Trevisanit, Giovanni Antonio Pellegrinit, Giambattista Pittonit, mindkét Tiepolót és Marco Marcolát is megihlette. A másik kép tárgya Plutarchosból származik: Erasistratos, az orvos, felismeri, hogy a fiatal Antiochos azért beteg, mert titkon szerelmes mostohaanyjába, Stratonikébe; az atya, Seleukos Nikator, hogy megmentse fia életét, annak javára lemond második feleségéről. Ezzel a jelenettel többek között Paolo Veronese, Andrea Celesti és Sebastiano Ricci művészetében is találkozunk. Mint látnivaló, a két párdarab közös alapgondolata az önmegtartóztatás és nagylelkűség dicsőítése. Nem véletlen, hogy a négy kisebb festménynek (128 X 151 cm) kőreliefeket utánzó kerek képmezőiben, az arany háttér előtt olyan mitológiai jelenetek kaptak helyet, melyek az emelkedett lelkiség hiányát, vagy éppen a nyers ösztönéletet példázzák: Luna és Endymion, Herkules és Omphale, Áldozat Pan hermája előtt és Jupiter szatír alakjában közeledik az alvó Antiopehoz. A képek felfogás- és előadásmódjának kijegecesedett egyéni sajátságai félreismerhetetlenül Francesco Fontebasso (1709— 1768/69) szerzősége mellett tanúskodnak. Ez a festő főként két vezércsillagot követett: mesterét, Sebastiano Riccit, és a két évszázad távlatából is varázslatos Paolo Veronesét. ő is a fantasztikum légkörében jeleníti meg alakjait, világos színpompáját kétoldalt sötét tömegekkel keretezi, s a háttéri építészeti részletek nála is az ünnepélyes hatás fokozói. Veronesére emlékeztet néhány érett férfitípusa és, amint Algarotti mondaná, ,,qualche bel paggio e qualche cane alla paolesca". A nagy mintaképekkel szemben azonban kompozíciói jellegzetesen laza rokokó kompozíciók, s az imént említett férfifejek erőteljes jellemzésével szemben feltűnik a többnyire kerek női arcok kifejezóstelensége. Művészetének elsősorban díszítő rendeltetésével függ össze az a ,,crudezza", melyet már nemsokkal Fontebasso halála után a bírálat (A. Pasta, P. Brandolese) kifogásolt alkotásain. Az itt kiemelt sajátságok analógiái könnyűszerrel feltalálhatók a művésznek eddig ismert munkáin, mint például a velencei S. Salvatoréban lévő oltárképén (közölte „Rivista mensile della Città di Venezia" VI, 1927, 158), a velencei Stucky-gyüjtemóny két festményén: Mózes megtalálása és Dávid diadalmenete (fényk. Alinari 34595, 844/Esp. 1922), két mitológiai jeleneten ugyancsak Velencében, Elisa Alverà-Ceresa tulajdonában (fényk. Fiorentini) és azokon a Trentovidéki munkáin, melyeket A. Morassi közölt ("Bollettino d'Arte" XXV, 1931/32, 119kk.)