Csánky Dénes szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 10. 1940 (Budapest, 1941)

Héjjas János: Domenico Tintoretto festménye a kecskeméti könyvtárban

Ezért a mester minden átköltés nélkül, szinte nyers naturalizmussal ábrázolta a képen a figurákat és tárgyakat is. Jézus alakja elvesztette isteni nagyszerűségét és földi emberként jelenik meg a festményen. Mesterünk gondolt arra is, hogy a figurák mozdulata természetes és közvetlen legyen. Ezzel szemben a S. Rocco-i kép alakjainak mozdulata nem természetes, de kifejező. Rajta a figurák nem azt a mozgást végzik, mint amit a valóságban végezhetnének, hanem felfokozott mozgásukkal úgy tűnnek fel nekünk, mintha egy rajtuk kívül álló misztikus erőtől hajtva cselekednének. Nemcsak a két kép festői modora, a kompozíció szerkezete, az előadás hangja üt el egymástól, hanem egészen más e festmények színkompozíciója is. A velencei kép aranysárgáját, meleg alkonyati vöröseit és a kecskeméti kép hideg szürkéjét, zöldes reflexeit nem egyazon palettáról rakták fel. Tintoretto kompozíciójának ragyogó színeivel szemben itt a jelenet sötét árnyalatú színskálán játszik és a mély, tompa színekből már a Seicento komor hangja csendül ki. Ezek a színbeli sajátságok világosan elárulják, hogy egy későbbi mester munkájával állunk szemben, olyan festő munkájával, aki a régi formák kelyhét új borral próbálja megtölteni. S ha körülnézünk Tintoretto követői között, hogy vájjon ki lehet ez a mester, kinek a munkáival mutatja e kép a legerősebb rokonságot. Tintoretto fiának, Domeniconak festményeire akadunk. Az ő munkái közül három kép az, mely feltűnő egyezései miatt itt különösen tekintetbe jön: Krisztus keresztelése a velencei kép szabad másolata (3. kép), Krisztus ostorozása (2. kép) és töviskoronázása. Mindhárom festmény a római capitóliumi múzeum tulajdona. A térábrázolásnak ugyanazt a felfogását látjuk rajtuk, mint a kecskeméti képen. Domenico Tintorettonál szembeszökő a kompozíciók tértelensége, mert a teret, amit ábrázolni kíván, nem három, hanem színpadszerűen két térrészre osztja: egy előtérre, ahol a jelenet játszik és egy háttérre, ami kulisszaszerűen zárja le az előteret. Ez a háttér vagy zavaros embersövény, mint a velencei S. Giorgio Maggiore Szt. István vértanu-képén, vagy közömbös tájképi részlet, mint Domenico legtöbb kompozícióján, vagy pedig sötét barnásszürke szín képezi a festmény hátterét, amint azt a Krisztus ostorozása képén is látjuk. Ilyenformán Domenico képein mindig elmarad a középtér ábrázolása, ami pedig a térérzékeltetésnek egyik legfontosabb eleme, mert a középtér mérőeszközül szolgál, hogy a képen a szem az elő- és háttér távlati viszonyaiban eligazodjon. A figurák is mind a négy képen azonos arányossági elvek szerint vannak megkomponálva: Krisztus alakja és Ker. Szt. Jánosé is feltűnően nyúlánk, mintha azok Parmegianino karcsú figuráit akarnák utánozni. Venturi is megállapítja, hogy ,,abból az atletizmusból, amelyet Jacopo Michelangelotól vett át, Domenico számára csak a hosszúság maradt meg".

8 A Morelli-féle külső jegyekkel való igazolást megkönnyíti az a körülmény, hogy a mesternek tárgyban és méretben majdnem teljesen egyező képeit hason3 Adolfo Venturi. Domenico Tintoretto. Storia dell'arte Italiana. Milano, 1929 662. 1.