Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 9. 1937-1939 (Budapest, 1940)

Pigler Andor: Firenzei képek a tizenhetedik századból

FIRENZEI KÉPEK A TIZENHETEDIK SZÁZADBÓL A tizenhetedik század toszkánai művészete és ezen belül elsősorban a Medicinagyhercegek, a Ferdinándok és Cosimók korának firenzei festészete úgy él a köztudatban, mint az olyan hajónak a képe, mely a multak dicsőséges úttörése után homokzátonyra futott, s bár nem kapott léket, de a továbbjutás minden reményét elvesztette. Az elernyedés megdöbbentő tünete, hogy az Arno-parti város festészete az egész Seicento folyamán alig mutat fejlődést, s a század legelején működő Cigolitól a nála húsz évvel fiatalabb Matteo Rosselli, sőt még az ötvenhét évvel későbbi Carlo Dolci is lényegileg nem különbözik. Ugyanebben a szűk körben mozogtak Biliverti, Allori és Vignali. Többé-kevésbbé valamennyien megérezték Baroccio ihletését, de nagyon kevés eredménnyel kísérelték meg, hogy a Baroccio mögött titokzatosan sugárzó correggiói művészet közelébe férkőzzenek. Szűkebb hazájuk régi hagyománya, az inkább szobrászi alakítóképzeletről tanúskodó rajzszerűség mereven ellenszegült ennek az átigazodásnak. Nem járt több sikerrel az a kísérletük sem, hogy darabos formaadásukhoz megszerezzék a velencei festők ragyogó színköltészetét. Ezt is alapjában félreértették, s megelégedtek azzal, hogy nagy világító erővel bíró vörös, kék és sárga színfoltjaikat egymásmellé sorolják és mintegy utólag ráillesszék a rajzból és fény árnyékból megszerkesztett formákra. Üvegházi növény módjára, sajátságos magárahagyottságban tenyészik ez a művészet, amíg fölötte a vezető szerep birtokába jutott bolognai és római festőiskolák kezet nyújtanak egymásnak. Az imént említett egyöntetűség, mely e század legtöbb firenzei festőjének munkásságát jellemzi, alkotásaikat — sokkal inkább, mint más művészeti iskolák esetében — típusérvénnyel ruházza fel. Egyetlen félalakos képmás (Szépművészeti Múzeum, 1. kép) egyesíti magában az egész irány lényeges jellemvonásait, aminők a beállítás merevsége, a tömör formaadás, a fényárnyék nehézkes kezelése, s a gazdag, élénk színezés, melyben oly jelentős szerepet játszik az arc és az ajak pírja. E festők munkáin a kellem mesterkélt keresése, az ovális arcforma, a szemek mély árnyékolása, a ruha és hajviselet gazdag díszítése annyira általános jelenség, hogy édestestvérekké teszi a bibliai jelenetek szereplőit és a képmások ábrázoltjait. Ebben az esetben is — bár a szem körüli részletben a művész nem küszöbölhette ki a természeti mintaképnek kissé szabálytalan formasajátságát —, éppen a típusegyezés Matteo Rosselli (1578—1650) Dávid diadalmenete című képének (Firenze, Pitti-képtár; másodpéldány a párisi Louvreban) női fejeivel győz meg arról, hogy