Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 5 1927-1928 (Budapest, 1929)
Fleischer Gyula: Adatok a féltoronyi kastély és belső díszítésének történetéhez
korábbi mesterfogása. A tér kiképzése az egész képfelületen egységes, kiterjedését csak a figurális kompozíció és a fény organizációja szolgálja. Hogy a művész korábbi fény-árnyék kompozícióinak vívmányait itt is felhasználta, magától értetődik. Az egységes képimpresszió tekintetében a művész hatalmas lépéssel haladt előre. A lény- és árnyéktömegek nem önkényes esetlegességgel, hanem az egységes fényforrás törvényei szerint borítják el a jelenségeket. Az alakok teljes világosságban, szabatos körvonalaikban lálhatók, a fedetlen testrészek, karok, lábak és vállak lágy modellálása, erőteljes plaszticitása feltűnő ellentétben áll Maulberlsch korábbi idejének fényárnyékba olvadó vizionárius lényeivel. Feltűnik, hogy az alakok számban megfogyatkoztak, e mellett azonban egy genialis elrendezés szinte láthatatlan eszközei révén a kavargó sokaság érzetét keltik s az egész képfelületet ellepni látszanak. Ezt a benyomást kizárólag kompozicionális eszközökkel éri el a művész. A jobboldalról balfelé felemelkedő cliagonális felépítés egy elemi erejű, magát S-alakban kiélő mozgásvonalban gyökerezik. Ez a vonallendület a kép alsó szélén Saturnus alakjától indul ki. Ceres és Diana alakján át balfelé kanyarodik, majd Flóra hídként lebegő alakján keresztül, a Hajnalcsillag merész távlattal rajzolt alakján megtörik és Auróra alakján át a kép geometriai és eszmei centrumába, Apolló glóriájába torkollik bele. A térelmélyítés elvét főkép Flóra, Saturnus és a Hajnalcsillag alakjai támogatják. Amily laza, játékos, önmagától adódónak tűnik fel ez a térelmélyítő mozgásvonal, annyira tudatos, megfontolt és kiszámított annak hatása a ható energiák egyenletes elosztására. A nézőhöz közelebb eső, zártabb, erőteljesebb szín- és tömeghangsúllyal ábrázolt alsó csoportnak a jóval lazább, légies, fényben feloldott felső csoport az œquivalense. A két csoport Flóra alakjának összekötő szerepe révén a térbeli mozgás egyetlen hatalmas egységévé olvad össze. 1 A leitoronyi freskó kompozíció tekintetében oly magaslaton mutatja Maulbertsch művészetét, melynél följebb mennyezetképeiben egész pályáján nem emelkedett többé. Elsősorban mégis kolorisztikus remekmű Maulbertsch féltoronyi mennyezetfreskója. Ahogy formai tekintetben kompozíciója a hatvanas években új egységbefoglalás felé halad, úgy színezés tekintetében is egyidejűleg új stílus jut szóhoz műveiben. A változás legkorábban a már említett kremsieri freskókhoz készült színváltozatokban nyilatkozik meg (1760 körül), aztán a bogoszlói kápolna freskóin (1763) folytatódik, 2 hogy a schwechati Szent Jakab-plébániatemplom mennyezetképein elérje programmszerü beteljesedését. A schwechati freskók a féltoronyi mennyezetképpel egy évben keletkeztek (1765), s ugyanazon festői bátorság és kifejezőerő szól mindkettőből. A fényárnyék-küzdelem Maulbertsch művészetében a dekoratív freskó terén is a fény teljes felszabadítására vezetett. Az egész menynyezetképen sehol egyetlen sötét zóna. Az árnyékos részletek csak színértékükben sötétebbek, mélységeit is áthatja a fény vibráló fátyla. A jelenségek át vannak itatva fényatmoszférával. A kompozíció eszmei központja, Apolló, egyúttal 1 A térbeli mozgásnak egységbe való foglalása voltaképpen a pályája végéhoz közeledő művész jellemző vonása, így pápai freskóin is. V. ö. Pigler Andor: A pápai székesegyház és mennyezetképei, 1921. 415. old. 2 Divald Kornél : A bogoszlói kápolna. Művészet, XII. évf. (1913), 64. 1. Szépművészeti Múzeum Evkönyvei. V. 21