Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 3. 1921-1923 (Budapest, 1924)

Lederer Sándor: Piero di Cosimo egy fel nem ismert képe

Vasari szerint, Piero « modorában meglehetősen elütött másoktól, úgy hogy azt lehet mondani, hogy azt minden új tárgy alkalmából átalakította)). Munkájában szeszélyes és nyugtalan volt. Stílusa nem merevedett meg, alkotásának módja mindig mozgásban volt. A külső behatások, amelyekért lelkesedett, uralkodtak rajta és az idegen művészet körébe tartozó minták is hatást gyakoroltak reá. Hugo van der Goes híres oltára, mely 1482-ben a Portinariak ősi szentélyébe került, buzgón tanulmányozott mintája lett, amelyhez való vonatkozásai kimutathatók. Berthold Haendcke annyira ment, hogy Pierónkat egyenesen ((tagadhatatlanul németalföldieskedő festőnek)) nevezte.'

1 Ilyképen ha a képre vonatkozó eddigi ítéleteken kritikai szemmel végignézünk, érthetőbbnek tűnik fel előttünk azoknak a szakembereknek művészi érzése, akik annak mesterében északi befolyás alatt álló olasz festőt láttak, mint a Veronára való utalás, mert itt szervesen, mindennemű külső beavatkozás nélkül folyt le a hazai talajból fakadó fejlődés. De csak Berenson közelítette meg igazán a valóságot, midőn intuitív éleslátásával és a korábbi véleményektől függetlenül nemcsak általában firenzei, hanem Pieróval rokon művészt hozott javaslatba, Bugiardini személyében. Igaz, az ikonográfiái szempontból megszabott tárgy megfelelne Bugiardini ismeretes csekély fantáziájának, úgyszintén a pompás hússzín is, de a naturalista módon ábrázolt tájkép gazdag színezete Berensont kérdőjel alkalmazására indította és amint több ízben megesett, hogy Piero munkáit Bugiardininak adták, amint a bécsi Liechtenstein-képtárban levő bájos Madonnája, valamint a kis Jézus imádását ábrázoló kerek képe (a szentpétervári Ermitageban) a legújabb időkig Crowe és Cavalcaselle megállapítása nyomán Bugiardini müvei gyanánt szerepeltek, úgy a mi esetünkben is hasonló névcseréléssel állunk szemben. Annak irodalmi megállapítására, hogy Piero di Cosimo csakugyan festett-e egy Volto Santo-képet, Vasari nem nyújt alapot, A Vasari-féle életrajz Piero műveire nézve sajnálatosan szűkszavú, mivel abban — mintha csak a finom érzésű szerző éreztetni akarta volna, hogy Pieróban a paihológiai egyéniség nem kevésbbé emelendő ki — a művész furcsaságai és bogarai, az általa rendezett pompás ünnepi jétékok és farsangi menetek több helyet foglalnak el, mint műveinek lajstromozása és felsorolása. Pieróhoz vezető nyomot találunk azonban tanítómeátere, Coóimo Roááelli műhelye útján. Úgy látszik, hogy Cosimo néhány évet töltött Luccában és a Volto Santo-ábrázolásokban bizonyára jártasságra tett szert. így Vasari szerint a S. Martino-templomban, a Volto Santo-kápolnával szemközt a szent kereszt történetét ábrázoló nagy falképet festett, amely a következő jeleneteket foglalta magában : Mária és Arimathiai József karjaik közt tartják Krisztus holttestét — a térdenállva imádkozó Nikodemusnak az angyal megparancsolja, hogy faragja ki a felfeszített Megváltó képét — Nikodemus kivágja az erre szánt fát, majd hozzáfog a feszület kifaragásához.

2 1 Berthold Haendcke, Der niederländische Einíluss auf die Malerei Toscana-Uinbrieiis von 1450—1500. Repertórium für Kunstwissenschaft, N. F. V. (1912), 412—414. 1. 2 Vaáari-Milaneói, 1878, III, 186. 1. — Ezeket a helyszínén fennmaradt falfestményeket Michèle Ridolíi feslő 1834-ben restaurálta,