Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1918)

Meller Simon: Leonardo da Vinci lovasábrázolásai és a Szépművészeti Múzeum bronzlovasa

godnék. Ugyanezen célt szolgálja a hátsó lábak fokozott szetterpesztése is, amivel a rajzokon sohsem találkoztunk, minthogy szükségessége csak a szobrászati kivitel alkalmából mutatkozott, A szétterpesztés által a hátsó test ismét lejebh kerül, á súlypont ismét kissé hátratolódik. Ezen átgondolt változtatások révén immár lehetségesnek látszott a ló szabad ágaskodását, természetesen az elkerülhetetlen belső vasszerkezet segélyével, nagyban is megvalósítani. A statikai kérdések megoldása mellett a művész arra is törekedett, hogy a tökéletes egyensúly benyomása a szobor külső megjelenésében is érvényesüljön. Egy sarkára állított parallelogrammba komponálja csoportját, még pedig úgy, hogy a téglalap átlója a ló fejétől le patájáig, szigorúan függélyes irányban haladjon. Ez által a kompozíció két egybevágó báromszögre válik, amelyek egymást ellensúlyozzák és a függélyes tengely — a mérleg nyelve, — megnyugtatja a szemet afelől, hogy a csoport súlypontja pontosan a támasztópontok közé esik. Ezt a látható egyensúlyt Leonardo egy kis tollrajzán is ábrázolta (9. ábra), amelyen a lovas szintén karddal és paizzsal van ellátva és a mely — technikája szerint korábbi évek terméke, — ezen gondolat első csirájának tekinthető. A teljes egyensúly benyomására való törekvés volt bizonnyal a főok, amiért Leonardo a kinyújtott hátsó lábak változatát elvetette. Ez utóbbi megoldásban mindig van valami nyugtalanító lebegés, ami a X\ Il-ik század szellemének megfelelt, de amitől az érett renaissance felfogása még idegenkedett. Az «Anghiari ütközet»-ben, a « Három királyok imádásá»-nak lovaspárviadalában és a rajzokban ló és lovas egységes tömeggé van összefogva; az egyes alkotórészek szétbontását és világossá tételét színdifferenciák, kontúrok és a fényelosztás végzik el. Az egyszínű szobrászati anyagban, hol ezek a segítő eszközök hiányoznak vagy nem elégségesek, a tömegek összetartása a világosság rovására ment volna ; a művész ebből a körülményből is levonta a kellő konzekvenciákat. A lovas előrehajlását mérsékli, ezáltal alakját izolálja, úgy. hogy annak körvonalai szabadon kirajzolódnak. De másrészt a magukban önálló részek formai összekapcsolása — a barokk művészet (Bernini. Mocchi) optikai egységével szemben a tipikus renaissance szerkesztési mód — a csoport egységét is megteremti. A lovasalak, melyet Leonardo, mint az «Anghiari ütközet» kivételével mindenütt, úgy itt is normális méreteiben ábrázolt, felső testének meggörbítése által helyezkedik be a négyszögű kompozíció kereteibe s a lótest tömegével a két kar átlós vonala köti össze. A formai összekapcsolási szolgálja a lófarok alakja is, mely a lovas felső testének tömegét kisebb méretekben, de ugyanabban az előrelendülő formában ismétli meg, s amely szerkesztési mód Bramante schemáját juttatja eszünkbe. A farok különös képzését még más szempontok is indokolják ; a hátsó lábak energikus cikk-cakk vonalát, az egész csoportfelépítés alapját pompásan folytatja s fejezi be lángszerüen lobogó alakja ; egyúttal teljessé teszi a szerkezet négyszögét. A rajzokban sohsem találkozunk evvel a három szempontból megszabott formával ; úgy látszik, hogy a művész már csak