Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1918)
Meller Simon: Leonardo da Vinci lovasábrázolásai és a Szépművészeti Múzeum bronzlovasa
a kés/, modellen jutott reá s a darabol külön öntötte és helyezte be a kész formába. A lófej s a lovasalak ellentéles mozgásiránya mérsékeltebb, mint a lovaspárviadalban s a rajzokban; a szobrászt az ülő alak egyensúlya korlátozta. Azonban az ellentét még mindig eléggé energikus, hogy a csoportnak a teljes testiség benyomását adja és hogy kielégítő elülső és hátsó nézeteknek, lovasszoborban addig meg nem kísérelt lehetőségét megteremtse. A csoport felfogása teljes összhangban van a kompozícióval. A motívum, mely a festett lovasharcokban csak egy nagyobb egység alkatrésze volt, itt úgy formai, mint tartalmi szempontból önálló egésszé alakul. Amott a ló mozgásban, itt pillanatnyi nyugalmában van ábrázolva. A láthatatlan ellenségtől megriadva, felágaskodik oly magasra, hogy hátsó lábain egy percre megállhat. Ez már nem a Sforza-emlék ugró lova, mely alátámasztásra szorul, sem a festett harcoké mely az ellenségre veti magát ; hanem a meredekül ágaskodó mén az egyensúly drámai pillanatában. Riadalmát nemcsak a magasba való ágaskodás fejezi ki; oldalt is kitérni próbál a balról jövő ellenség elől. Fejének s mellső lestének jobb felé való hajlását hátsó lábának ugyanilyen értelmű mozgása kíséri. A megriadt ló hátsó jobblábával kirúg s egy szikladarabon próbál megtámaszkodni. Ezt a motívumot is hiába keressük a rajzokban ; meri az csak itt, az új gondolat szerves fejlődése közben adódott. Vele motiválja a művész a hátsó lábak rendkívüli szétterpesztését. Úgy látszik, mintha az egész lesl súlya most a bal hátsó lábon nyugodnék; a súlytartó láb motívuma s a megelőző mozgás kettős, iránya a drámai pillanatnyiság benyomását teljessé teszi. Míg a ló a tompa rémület képviselője, a lovasalak ellentétes mozgásiránya ingathatatlan bátorságot fejez ki. Dacosan az ellenfél felé fordul, baljával védelmül a pajzsot tartja elébe; jobbjában a kivont kard készült csapásra. Formákban gazdag testének erőteljesen kígyózó vonala, kinyújtott karjai által még meghosszabbulva, aktiv energiájának hálható kifejezője és értékben egyensúlyozza adónak nehezebb tömegéi. A lófej s a lovasalak ellentéles mozgásiránya itt az ellentétes belső erők külső meglestesítése ; az állati rémület a lelki erőnek hatásos háttere. A szenvedés s az akarat ellentétei magasabb egységbe olvadnak össze ; de az egészben az akarat vezet győztesen. Hogy ez az alkotás, mely minden részletében egyezik Leonardo késői müveivel s egyetlen tőle idegen vonást sem mutat fel, mely régebbi eszmék szerves átalakulását s továbbfejlődését jelenti s egy négyszög szigorú kereteibe a formai és tartalmi motivumok ily kimeríthetetlen gazdagságát zsúfolja össze, kitalálásában csupán magától a mestertől eredhet, afelől semmi kétség nem lehet, Csak az a kérdés, hogy tényleg a Trivulzio-emlék tanulmánymodellje-e ? Egy körülmény e tekintetben látszólag kételyre jogosít. A Trivulzio-vázlatok minden futólagossága mellett is világosan kivehető, hogy a lovas ott marsallbotot tart a kezében, hogy tehát eredetileg valóságos képmásszoborra gondolt a művész. De ez egyáltalán nem zárja ki, hogy Leonardo későbben, tanulmánymodelljeiben erről a szándékáról letett, és szabad lovasábrázolásra határozta el 17*
