Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 7. 1931-1934 (Budapest, 1935)

Meller Simon: Szinyei Merse Pál élete és művei

rokonelemekből egy szabályos perspektívával hátranyúló sík mező alakult, mely a kritika előtt való meghátrálást s a szokottabb tájábrázolással való megalkuvást jelenti. De még ott is, ahol az ismétlés hű, a kivitelben a közízlés előtt való némi meghajlás érezhető. Az első példány alakjai olvatag kontúrokkal, könnyeden vannak festve, úgyhogy a képzeletből festett táj előadásával egybehangzanak ; a másodpéldányban bizonyos keményebb szabatosság látszik, a figurális részben éppúgy, mint a fák s a háttér részletezőbb rajzában. A pontosan festett alakok bizonyára jobban tetszettek a rendelőnek s így talán Humplmayer kívánságai is latba estek a kidolgozás folyamán. A lényeges ok azonban bizonyára abban volt, hogy a másodpéldány elkészítése természetszerűleg nem izgatta eléggé sem fantáziáját, sem művészi ambícióját, s a lankadt ihletet lelkiismeretes pontossággal igyekezett pótolni. A másodpéldány elkészítése kétségtelenül fékként hatott művészi fejlődésére. Ezt ő érezte s tán öntudatlanul ennek ellensúlyozására kezdett ugyanakkor másik kisebb képébe, a «Szerelmes pár»-ba (IV. Tábla), melyet az «ismétlés»-sel párhuzamosan festett. E képet nagy szeretettel és kiváló gonddal festette ; ez volt üdülése, ha az «ismétlésben»- kifáradt. Mikor befejezte, azonnal átadta Humplmayernek és hazautazott ; mire visszajött, a kép már Amerikában volt s ő soha többé nem látta viszont. Ezt mindig nagyon fájlalta ; a kép mint legtökéletesebben kidolgozott munkája élt emlékezetében. 1932 tavaszán a festmény végre felbukkant Miamiban, Floridában s ez év augusztusában a Szépművészeti Múzeum megszerezte gyűjteménye részére. A «Szerelmes par» tiszta fogalmat ad arról, mennyit fejlődött Szinyei művészete a «Faun és nimfa» befejezése óta. A barna galéria-tónust elhagyta és képe világossá lett. A halvány és diszkrét színeket kedveli s rendkívüli érzékkel festi a világos olívzöld, a halványlilás-rózsaszín, a szürke és a drapp színek változatait. A fokozott világítási hatásokat, az erős napfényt s a sötét árnyék ellentéteit elkerülte ; a könnyed felhőkön átszűrődő egyenletes nappali világítás a problémája. Kora nyári nap van ; az első kaszálás friss petrencéi közt még két sárgásbarna tavalyi szénaboglya áll. Elül egy szétdúlt petrence tövében heverészik a kiránduló pár ; a nő ül, a férfi a kockás takarón hever. Melege van, jobbkezében a zsebkendő, mellyel tán éppen homlokát törölte le. A no szelíd elmerüléssel néz le rá, miközben finom ujjai a férfi balkezével játszanak. A két kéz játéka — csupa érzés és kifejezés — mesterien van festve, úgyszintén a selyembélésű drapp felöltőből és szürke kalapból álló kis csendélet a férfi mellett. A nő ruháján és kalapján, a férfi öltözékén minden apró részlet külön gondos megfigyelésre vall. E pontossággal azonban az előadás gyengéd érzelmessége párosul. A tájkép előtere is meglep finom részletezésével ; a fű friss lekaszáltsága teljes akribiával van éreztetve és a szétdúlt petrencéből még itt-ott kiviláglanak a lekaszált virágok. Az emlékezetből festett táj s a pontosan modellszerű csoport között némi ellentét érezhető ; az alakok s a táj aránya sincs oly szerencsés egyensúlyban, mint az «Anya és gyermeké»-nél. A figurális rész kissé túlhangsúlyozott s megakadályozza a táj hangulatának teljes kifejlését. E mű, minthogy az «Anya és gyermeke» mindkét példánya elveszett vagy lappang, az első kész festmény, melyből az új, önálló Szinyeit megismerhetjük s melynek segítségével a két előbbi festményről is világosabb fogalmat alkothatunk magunk-