T. Bereczki Ibolya, Bíró Friderika szerk.: TÉKA 1999 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1999)

Buzás Miklós: Föld-Ház. Időszaki kiállítás a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban

Vázas szerkezetek a kiállításon gében kiszedték, majd 10-12 cm-es rétegenként visszatöltötték, döngölték. Voltak területek, ahol elsősorban a szigetelés miatt néhány kősorral, esetleg téglasorral kezdték a föld anyagú falak felhúzását. Ezt a megoldást már a 18-19. században a városokban rendeletekkel is szorgalmazták, és 45-90 cm magas lábazati falat javasoltak. Az 1940-es évektől az egész országban egyre gyakrabban készítettek betonalapot. A favázas átmeneti szerkezetek elsősorban az árvizes területeken maradtak fenn, főként azért, mert az árvizek idején a bútorokat, a tárgyakat a padlásra lehetett menteni. Ugyanis, ha a víz kimosta az épület falait, a vázszerkezet és a vesszőfonás megmaradt. Az épület teljes kiszáradása után csak a falakat kellett újra tapasztani. A favázas földfalazatok esetén először a fa vázszerkezetet készítették el. Ez a vázszerkezet többféle lehetett: a korai példákon ez elsősorban cölöpváz, esetleg sűrű cölöpváz, míg később nagy területeken a talpas-vázas szerkezet terjedt el. Ugyanakkor, a néprajzilag kutatható időben, a Kisalföld területén a fejlett uradalmi építészet hatására alkalmazták a merevített, földre állított oszlopos vázszerkezetet is. A 19. század végén a vastag falszerkezetek mellett is megjelenik a vázszerkezet, mely a tetőzetet hordja és biztosítja a fal esőtől védett építését. A villával rakott sárfal készítéséhez nem túl sovány agyagos földre, valamint tetszőleges hosszú szálú szalmára van szükség. A fal készítéséhez a földet kb. 20 cm-es rétegben elterítették, majd felső rétegét szalmával megszórták. Az átnedvesítést követően jól megtaposták (összekeverték), majd kapá-