T. Bereczki Ibolya, Bíró Friderika szerk.: TÉKA 1999 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1999)

Buzás Miklós: Föld-Ház. Időszaki kiállítás a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban

padlásokon a deszkázat fölött légzáró és hőszigetelő anyag gyanánt; tapasztottak vele boronafalakat, készítettek belőle döngölt padozatokat, kisebb, földbe mélyített építményeknél a fedés zárórétegeként használták, szálas fedéseknél a gerincet rögzítették sarazással. Raktak belőle kemencét, padkát, takaréktûzhelyet, falaztak belőle szabadkéményt. A mészhabarcs elterjedése előtt általánosan használt kötőanyag volt, hiszen még a kőfalazatok nagy részét is „csak" sárba rakták, mégis a falazat anyagaként ismerjük leginkább. A föld - mint a legolcsóbb építőanyag - jelentősége hazánkban csak az erdővédő intézkedések megjelenése után, a fa beszerzési lehetőségeinek szűkülése, drágulása után nőtt meg. A 18. században ahol volt elegendő erdő, még ott is elrendelték, hogy a boronafalú épületek helyett kevés fát igénylő favázas házakat építsenek. A 19. század végére - a föld és vályog felhasználását tekintve -, a Kárpátmedence Európa egyik legsokszínűbb területévé vált. Az egyes falépítési technikák számos változata alakult ki, amely a helyi anyagok tulajdonságainak ismeretén alapult. Ezt a tarkaságot - mely a mindent egységesítő fehér meszelés alatt kevéssé látható - múzeumunk épületállományában is bemutatjuk. Általánosságban elmondható, hogy a földfalú házak építési munkálatainak megkezdése előtt igen fontos az épület helyének kiválasztása. Valamenynyi földfalú építmény helyét a telken mindig a terep adta lehetőségek kihasználásával jelölték ki. Mindenekelőtt figyelembe vették a csapadékvíz folyásának, elvezetésének lehetőségét. Ha a terepviszonyok és egyéb körülmények engedték, a telek legmagasabb, legszárazabb pontján építkeztek. Arra törekedtek, hogy a kijelölt helyen minél kisebb legyen a talajnedvesség, és a csapadékvíz minden irányban el tudjon folyni a ház falaitól. Ennek érdekében, ha a helyzet úgy kívánta, agyagos földdel fel is töltötték a terepet. Bátran állíthatjuk, hogy a földfalú épületek élettartama szorosan összefügg a jó helykiválasztással és a folyamatos karbantartással. A hely kiválasztása után, a kitűzött falak nyomvonalán leszedték a talaj termőrétegét. A fal szélességének megfelelően ásóheggyel kivágták a falak helyét. A kitűzött fő- és közfalak vastagsága átlagosan 50-60 cm volt. A fal alatt általában nem ásták ki az alapot, de a „kivágott", lenyesett alapfelületet jól megdöngölték lapos döngölővel. Ettől csak akkor tértek el, ha nagyobb felületen laza, már bolygatott talajrészt találtak. Az ilyen talajt a fal szélessé-