H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1994 2. Az építész és néprajzkutató Vargha László (1904-1984) (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1994)

Istvánfi Gyula: Vargha Lászlóra emlékezve Vargha Lászlóra emlékezve először a diák-koromból őrzött képre gondolok, a Magyar építészettörténet című tárgy tanárára, akit - tekintélyétől függetlenül — Laci bácsinak hívtunk. Köpcös, fehér köpenyes, vagy szürke öltönyös alakja, törökösen őszülő haja alighanem minden régi diák számára emlékezetes. Előadásokon, az elsötétített K. II. 40-es teremben, diavetítés közben tömör, de a metronóm ütemére potyogó jelzőkkel feldíszített mondataiból lassan megsejtettünk valamit a magyar történeti építészetről. Előéletéről keveset tudtunk, de miután Magyarországon mindenütt ismerősen mozgott, az a feltételezés járta, hogy „több beosztása" is lehetett. Az ötvenes években ez a kifejezés azt sejttette, hogy valahonnan, de mindenképpen lefelé vezetett az életútja. Mivel a magyar építészettörténetbe szervesen beleépítette a népi építészetet, s azt magas színvonalon adta elő, az is kitudódott, hogy ő tulajdonképpen néprajztudós. Számomra, aki később kollégája lettem, csak évtizedekkel később tisztázódott valamelyest a kép; hogy eredetileg építész-hallgató volt; hogy néprajzosként ő a népi építészet talán legalaposabb gyűjtője hazánkban; hogy sikeresnek mondható életútjában ki ártott neki; s hogy állandóan kéznél lévő sértődöttségében kire haragudott Ő, stb. Számomra - és talán a korosztályom-beii építészek számára is — a diákkori élmények közt a Laci bácsi-jelenség a következőket jelentette: a népi építészet, a falu tisztességének és reménységének felismerését a lenyűgöző tárgyi ismeret bűvöletében; nemzeti tudatunkban a rokon-népek, különösen a finnek ismeretének fontosságát; s néhányunknak, akik dolgoztunk neki, a gyűjtőmunka, egyáltalán a munka tisztességes elvégzésének kötelességét... Néhány emlék, amihez hasonlókra mások is emlékezhetnek. Az ötvenes évek végén a magyar építészettörténet és hazánk közvetlen megismerésére az Építészet-