H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1993 1. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1993)

fiak "hegyi ragaszkodásáról" is szólnak, hiszen a szőlő és a hajlék alapvetően az "emberek" terrénuma volt. Ugyanis a férfiak ültették, metszették, kapálták a szőlőt, s gondozták, préselték mustját, rakták hordóba és osztották szét a bort. A pinceszerezéskor hívott, de hívatlan vendégek előtt is állandóan nyitva állt a pince. Az idősebb embereknek a hegyi hajlék egyúttal utolsó menedék, a "kirekesztés" és "megbékélés" helye is volt. Ezen kívül éves ciklusban állandó, megújuló tevékenységet jelentett a hegy. A gyepűk /szőlővenyigékből rakott kerítések vagy sövénygátak/' készítése és épségük ellenőrzése, szőlőpásztor felfogadása, a hegyközségi gyűlések alkalmai, a kötelező szőlő- és bormunkák mellett legalább évi 80 kijárást szükségeltettek. A kijárási napok számát növelte a filoxera /szőlőgyökértetű/ pusztítása és az újabban fellépő gombafertőzések /peronoszpóra, lisztharmat/ elleni permetezések munkaideje. Az 1880-as évek végén a pusztítás azonban nem jelentette a gazdasági kultúra végét, a zalaiak alkalmazkodtak talán a leghamarabb az amerikai vadalanyba oltott nemes vesszők újratelepítési technológiájához . A nagytáj koraközépkori szőlőkultúrájáról szóló történeti adatok fehér szőlőfajtákról tudósítanak. Ezt támasztja alá a nagy nyomóerejű, végorsós-bálványos szőlőprések különböző változatainak elterjedtsége. A 17. század második felétől a fehér borkultúrára rétegződött a balkáni vörös ^ Zalai típusú szől5kapák és szőlőmetsző kés