Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Köszöntések - megnyitók - Barabás Jenő köszöntése 70. születésnapján, 1990

Nyilván a szülőföld vonzása és a közvetlen lokális ismeretek fordították Barabás Jenő figyelmét a pajták felé. A törekvése eleinte csak a nyugat-dunántúli, közelebbről a göcseji pajták feltárására, részletes leírására irányult, érdeklődése később szélesedett ki valamennyi kévés gabonatároló és cséplő építmény rendszerezése irányába. Tőle tudom, hogy nagyobb monográfia elkészítését tervezte a témakörben, amely különféle okokból nem valósult meg. A pajtákkal-csűrökkel kapcsolatos vizsgálatait mindenesetre egy német nyelvű tanulmányban foglalta össze 1967-ben. A külföldi érdeklődés kielégítésére, a Magyar Néprajzi Atlasz anyagára épített tanulmány tulajdonképpen csak rendszerez, a falazat anyaga és szerkezete, a tetőszerkezet és az alaprajz szerinti táji típusokat különít el, utal az eredendően gabonatároló- és cséplő funkcióra, latolgatja a csűrök múltját, paraszti elterjedésének idejét, végül pedig rámutat az európai anyaghoz való csatlakozás lehetőségeire. Csak sajnálni tudjuk, hogy ezt a kutatást nem folytatta, és erről az igen fontos gazdasági építményről máig nem készült átfogó elemzés. A négy évtizedes kutató-alkotó pálya néhány állomását az időkorlátok miatt most csak említeni tudom, mint a füstösházzal kapcsolatos vizsgálódást, a székelyház fejlődésével kapcsolatos felismerést, az Orosháza környéki tanyák építészeti monográfiáját, a sok-sok könyvismertetést, kritikát és opponensi véleményt, melyekben eredeti gondolatok húzódnak meg. Helyettük olyan fogalmakra szeretném itt felhívni a figyelmet, melyekkel BARABÁS Jenő elméletileg is foglalkozott, és amelyeknek elmélet-módszertani tanulságait az 1960-as évektől írt népi építészeti tanulmányaiban mindig következetesen érvényesített. Ezek: a diffúzió és a belső fejlődés. BARABÁS Jenő természetesen teljesen tisztában van azzal, hogy az építészet társadalmi termék, mely nem választható el adott társadalom termelési és fogyasztási szintjétől, szűkebb vagy szélesebb területre kiterjedő kapcsolatrendszerétől, továbbá a természetföldrajzi környezettől, a politikai és jogi viszonyoktól, a hatóságok szerepétől és sok minden mástól. E tényezők fontosságát bármely jelenség taglalásakor több alkalommal O maga is hangsúlyozta írásaiban. A diffúzió és a belső fejlődés látszólagos ellentétpárja csak az utat jelzi, ahogyan a kulturális jelenség, a kultúra egy-egy eleme a közösség birtokába kerül, beépül műveltségébe. A diffúzió fogalomkörével BARABÁS Jenő kartográfiai irányú elméleti könyvében foglalkozott behatóbban. Ismertette a fogalom ismeretelméleti és tudománytörténeti előzményeit, majd részletesen elemezte azokat a feltételrendszereket, mely között a diffúzió, mint a kulturális javak terjedésének egyik lehetséges módja, megvalósulhat. Az elméleti alapvetés után alig van olyan írása, mely e fogalom módszertani lehetőségeivel ne élne. Közülük most ehelyütt csak kettőt emelünk ki. Az egyik ezek közül TÁLASI István tiszteletére jelent meg 1970-ben „A lakóház füsttelenítéséről" címmel. A dolgozat a magyar nyelvterület füstclvczetési megoldásait rendszerezi történeti elmélyítéssel, rámutatva a módozatok alkalmazási területeinek változásaira, vagyis a módozatok dinamizmusára, továbbá arra, hog)' a füsttelenítés, közelebbről a füsttelen szoba milyen feltételek között jöhetett létre, és milyen következményekkel járt a lakóház tagolódására és használatára. A másik, ebben a vonatkozásban példamutató értékű dolgozata "Diffusion der Bautechniken und Baukonstruktionem im Karpatenbecken" címmel 1974-ben jelent meg 467