Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Köszöntések - megnyitók - Barabás Jenő köszöntése 70. születésnapján, 1990

egy szlovák gyűjteményes kötetben és a szabadkémény példáján mutatja be egy meghatározó jelentőségű építészeti elem expenzióját a Kárpát-medence térségében a 15. és a 19. század közötti időperiódusban. A dolgozat aprólékos gonddal elemzi a diffúzió lehetséges útjait és módjait, a befogadás feltételeit és idejét az alföldi mezővárosokban, majd azt a folyamatot, ahogyan a 18-19. században a szabadkémény a Dunántúlra, a Tiszavidékre, Erdélybe, a Bánságba és a Bácskába behatol és viszi magával az alaprajz további alakulásának lehetőségét, a füsttelen szobát és a tüzelőpadkák rendszerét. Mindez persze a házbeli élet átformálását is eredményezte. A belső fejlődés problémaköréről először a Magyar Néprajzi Társaság közgyűlésén szólt BARABÁS Jenő 1966-ban, előadása aztán nyomtatásban is megjelent. Kísérletet tett arra, hogy a fogalom belső tartalmát megragadja etnográfiai értelmezésben, vagyis tisztázza szerepét és lehetőségeit a műveltség alakulásában. Rámutatott arra, hogy a belső fejlődés, az innováció, valamint a diffúzió, a kulturális csere mechanikus és erőltetett szembeállítása indokolatlan, hiszen a jelenségek kialakulásában és elterjedésében mindkét lehetőséggel számolni kell, és csak a gondos mérlegelés döntheti cl adott esetben az egyik vagy a másik elsődlegességét. Példák során bizonyította, hogy a tradicionális népi kultúra számos eleme a magyar nyelvterületen is belső fejlődés eredményeként alakult ki és terjedt el. A belső fejlődés fogalmának felismerése és alkalmazása számos későbbi elemzésében jelen volt, akár a tüzelőberendezések és változataik történeti alakulásmenetét vizsgálta, akár egy 18. századi nagytáji típus fejlődésvonalát rajzolta fel. Az előbbi esetben a boglyakemencéről, a második esetben az alföldi háztípusról és tüzelőrendszeréről bizonyította be, hogy belső fejlődés eredményeként váltak meghatározóvá a magyar népi építészetben. BARABÁS Jenő meditativ, hosszan gondolkodó, latolgató alkat, aki - bármiről is van szó - a rendelkezésére álló források ismeretében körültekintően elemzi az adatokból levonható következtetések lehetőségeit. Sorra veszi a lehetséges változatokat, aprólékosan mérlegeli a megoldás mellett vagy ellene szóló tényezőket. Számára éppen ezért nincs kis adat, vagy jelentéktelen adat. Tudatában van annak, hogy a jelentéktelen adat is fontossá válhat más összefüggésben, éppen ezért bármilyen témáról van szó, mindig komplex módszerrel közelít, nagy forráskritikai érzékkel. Világosan látja, hogy a jelenség, a műveltségi elem alakulásmenetét, változásait a tényezők sokasága formálta, egyenkénti számbavételük is indokolt lehet. Mindiga kisebb egységekből indul ki, de végső célja a nagy összefüggések feltárása és magyarázata, illetőleg elhelyezése a társadalmi-gazdasági folyamatokban. Mérlegelései, elemzései szinte matematikai levezetések, melyekben következetes logikával keresi az ismeretlent. A fejlődésmenetek felvázolásánál óvatos, hiszen a korai időszakokban gyakran áthidalhatatlan forráshiányokkal kell megküzdenie. Mérlegelései során mindig biztos kézzel választja ki a fejlődés irányába lendítő tényezőket, álláspontja azonban csak akkor határozott, ha 100%-ban meg van győződve igazáról. Ellenkező esetben fogalmazása óvatos, nyitva hagyja a későbbi módosítás lehetőséget, továbbá maga is felhívja a figyelmet a további vizsgálódások szükségességére. BARABÁS Jenő imént vázolt kutatói alkata sehol sem érvényesül olyan határozottan, mint két szintetizáló jellegű munkájában, a ,Vezérfonal... "-ban és a „Magyar népi 468