Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Népművészet - népi iparművészet - A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói

tapasztaljuk, hogy a vésett sótartók a régebbiek és a karcolt típusúak az újabbak. A vésett sótartók (ha elfogadjuk, hogy a tárgyon levő évszám a készítés idejét jelzi) mind a XIX. században készültek, 1877 és 1898 között, a karcoltak pedig 1892 és 1960 között, tehát javarészt a XX. században. Ez azt mutatja, hogy a vésés (és a vele kapcsolatos spanyolozás) mint díszítő technika Baranyában történetileg megelőzte a karcolást. Természetesen - mint a datált tárgyak is bizonyítják - a két technika egyszerre, egy időben is élt. Arra következtethetünk tehát, hogy a vésés és a spanyolozás visszaszorulásával egyidőben kezdett szaporodni a karcolt sótartók száma. A két technika történeti egymásutánjának kérdésével MANGA János és DOMANOVSZKY György foglalkozott. MANGA véleménye szerint a rajzos „karoolozási" technika megelőzte a spanyolozást, amelyet az előbbi továbbfejlesztésének tart.'

2 DOMANOVSZKY nem értett egyet ezzel a véleménnyel. (Szerinte a datált tárgyak döntően bizonyítják a spanyolozás ősibb voltát, bár ez ellentmond a logikai fejlődésnek.'

3 Kétségtelen, hogy a vésés és spanyolozás, amely mint technika az iparművészet intarziás eljárásaihoz áll közel, logikailag - legalábbis látszólag - fejlettebb technika, mint a „karcolozás". Ezt a látszólagos ellentmondást DOMANOVSZKY sem tudta megmagyarázni. Nem célunk most, hogy e kérdéssel foglalkozzunk, azt azonban leszögezzük, hogy MANGA véleményével nem értünk egyet. Az évszámmal ellátott vésett és spanyolozott sótartók kétségtelenné teszik, hogy gyűjteményünkben a vésett és spanyolozott technikáé az időrendbeli elsőség. Tehát igazat kell adnunk DOMANOVSZKYnak a két technika történeti egymásutánjának megállapításában. Viszont nem értünk egyet azzal a megjegyzésével, hogy a spanyolozás időrendbeli elsőségét, amely a technikák logikai sorrendjének látszólag ellentmond, nem tudjuk megmagyarázni. Véleményünk szerint a vésett és spanyolozott tárgyak, valamint e technika alapos vizsgálata választ adhat a nyitva maradt kérdésre. A probléma részletes boncolását azonban e dolgozat keretei nem teszik lehetővé.

1

4 A két díszítési technikáról beszélve fentebb már említettük, hogy a technika bizonyos mértégig megszabja a díszítmény jellegét. Ha megvizsgáljuk vésett (és spanyolozott) sótartóink ornamentikáját, igazolva látjuk fenti megállapításunkat. Maga a vésés, a szaru anyag helyenkinti mélyebb, vonalas vagy foltszerű kimunkálása, elsősorban a szélesebbvonalú, nehézkesebb, szögletesebb és aránylag durvább ornamentika megalkotására ad lehetőséget. Ezért a vésett sótartók többségén stilizált, helvenkint geometrikus növényi díszítményt találunk. A leggyakrabban használt növényi motívum a tulipán. Ezt találjuk gyűjteményünk legrégibb datált, 1877-ből származó 51.110.1 Itsz. sótartóján is. Erősen szögletes vonalú, geometrikus jellegű. Ezt a jellegét szalagdísze is fokozza. Tulipánt találunk az 51.138.1. Itsz. sótartón is, igen rossz állapotban. Érdekes a tulipán ábrázolása az 51.140.1. Itsz. sótartón: mindkét oldalán három-három, indán csüngenek az apró tulipánok. 12. MANGA János: Egy dunántúli faragópásztor. Bp. 1964. Magyar Népművészet. XVI. 19. p 13. DOMANOVSZKY: im. 7. p. 14. E látszólagos ellentmondással, a két technika viszonyával, egyáltalán a népi díszítőművészet technikáinak történeti és művészeti kérdéseivel alkalmasint külön tanulmányban szándékozunk foglalkozni. 348