Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)
Népművészet - népi iparművészet - A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói
Bizonyos múzeumi gy űjtemény csoportnak, a tárgyak jellegétől függően, többféle csoportosítása lehetséges a leíró katalógusban. Természetesen a csoportosítás, típusba sorolás alapja csak a gyűjtemény tárgyaira jellemző, eltérő jegyek lehetnek. Vizsgáljuk meg sótartóinkat ebből a szempontból, vegyük sorra a csoportosítás előadódható szempontjait. Valamennyi sótartónk anyaga szaru és fa. A tárgyak anyagi jellemzője tehát valamennyinél ugyanaz. Ez a helyzet a sótartók alakjánál is; majd mindegyik ovális. Van ugyan néhány kerek, valamint ovális, de szögletesre csiszolt is, ez az aránylag ,kis formai különbség azonban nem lehet a típusba sorolás alapja. A sótartók esetleg eltérő használati módja, amelyről egyébként sincs tudomásunk, ugyancsak nem visz közelebb bennünket a célhoz Más a helyzet a tárgyak származási helyével. Előfordulhat bizonyos gyűjteménycsoportnál, hogy a különböző vidékekről származó tárgyak az illető vidék, az illető etnikum jellemző jegyeit viselik, az illető népcsoport jellemző ornamentikáját találjuk rajtuk. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk meg sótartóinkat, azt találjuk, hogy legnagyobb részük, 45 tárgy az. Ormánságból származik. Mindössze hét sótartó került a múzeumba a megye más részéből, hármat Baranyában gyűjtöttek közelebbi helymegjelölés nélkül, egynek a származási helye pedig ismeretlen. Ez egy kivételével tehát valamennyi baranyai. Az természetes, hogy az Ormánságból mint etnikum tekintetében meglehetősen zárt, egységes területről származó sótartók általános jellegükben nem térnek el egymástól. Nem térnek el tőlük azonban a megye más részéből származó darabok sem. Ez azt a feltevést engedi meg, hogy a baranyai sótartók általános jellegükben, tehát az, egyéni alkotói fantázia, faragókészség által létrejött ornamentikát nem tekintve, beletartoznak a szomszédos megyék népi faragóművészetébe, azon belül egységes stílust képviselnek. Emiatt nem tudjuk tehát csoportosítani sótartóinkat a származási hely alapján sem. A fentiek szerint erre csak akkor van módunk, ha a tárgyak díszítési technikáját vizsgáljuk meg. A díszítő technikának döntő befolyása van a tárgy külső megjelenésére, ez megszabja a sótartók díszítésének, színezésének lehetőségeit és lényegesen befolyásolja magát a díszítő motívumot is. Egy-egy díszítési technika - mint látni fogjuk - csak bizonyos határok közt ad módot az alkotó fantáziának a díszítmény létrehozásában; sok esetben megszabja a díszítmény rajzát, megköti a faragó művész kezét. Azt mondhatjuk tehát végeredményben, hogy a szaru sótartók ornamentikája a díszítő technika függvénye. Gyűjteményünk sótartóin - mint már említettük - alapjában véve kétféle díszítési technikát találunk: vésést és karcolást. Mindegyikhez egy-egy színező eljárás csatlakozik: a véséshez a spanyolozás, a karcoláshoz a választóvízzel való festés. A népi faragóművészet harmadik technikai eljárása, a domború faragás, gyűjteményünkben kizárólag csak a karcolással díszített sótartók fa fedelén fordul elő, ezért azt - mint hazánkban tipikusan a fa anyaghoz kapcsolódó technikát - figyelmen kívül kell hagynunk a sótartók osztályozásánál. Ha megfigyeljük az évszámmal ellátott sótartókat (23 sótartón találunk évszámot, tehát kb. a gyűjtemény felén) és az eredményt összevetjük a díszítés technikájával, azt 347