Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Népművészet - népi iparművészet - A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói

121. kép. Az 51.108.1.2. Itsz. fedél dísze repük. A századforduló után, különösen a legutóbbi évtizedekben, amikor a múzeumok és a magángyűjtők konjunktúrája következtében a népi faragás iparrá vált, a szaru sótartók is népies dísztárggyá, keresett műtárggyá váltak a faragók kezén. A készítők most már nem elsődleges funkciójuk miatt faragták őket, vagyis, hogy sót tartsanak bennük, hanem hogy értékesítésük révén haszonra tegyenek szert. Gyűjteményünkben van néhány ilyen sótartó, amelyben sohasem volt só. E ténytől függetlenül a szaru sótartókat a népi díszítőművészet tárgyainak, népi faragványoknak kell tekintenünk. A szaru sótartók készítésének munkamenete a következő:''A faragó a szarvasmarha szarvából lefűrészel jó három ujjnyi darabot; forró vízben addig főzi, amíg jellegzetes szagát elveszti és megpuhul. Utána „rámára" veri. A ráma laposra faragott, élein lekerekített lefelé keskenyedő fa. A rámára verést Hoffer János például úgy végzi, hogy a puha szaru gyűrűt ráhúzza a rámára, majd a ráma keskeny végét kétfelé hasított fatörzs közé szorítja úgy, hogy a szaru gyűrű teljesen rászorul, rásimul a rámára.

7 A szaru megszáradása után leverik a rámáról és bizsókkal, rövid pengéjű éles késsel alul-felül, kívül-belül kiegyengetik, a felesleges részt lefaragják róla, majd fából aljat és fedelet készítenek rá, végül díszítik. A szaru anyag megszerzése a múlt században nem jelentett különösebb nehézséget a pásztoroknak. Később sokkal körülményesebben jutottak hozzá, különösen a nem 6. A szaru sótartók készítéséhez vö. MALONYAY Dezső: A magyar nép művészete. III. A balatonvidéki magyar pásztornép művészete. Bp. 1911. 213. p.; ÁCS Lipót: Népművészeti gyűjtés. Bp. 1928. 33. p.; MADARASSY László: im. 56. p. 7. Saját gyűjtés, 1960. 329