Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Népművészet - népi iparművészet - A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói

pásztor faragók. Vágóhídról, bőrgyárakból próbáltak venni drága pénzért vagy cserélni kész faragványért.

8 Sótartónak a „címeres ökör", fehér magyar marha (Bos primigenius hungaricus) szarva a legalkalmasabb, két okból. Egyrészt nagyméretű, több sótartó kikerül belőle, másrészt fehér, amin a vésett, karcolt és színezett ornamentika jól kivehető, jól mutat, Felhasználták azonban másfajta szarvasmarha szarvát is. így gyűjteményünkben a sótartók alapszíne változó. A fehéren kívül sárgás, barnás, zöldes, vajszínű sótartók is előfordulnak. Egyik-másik alapszíne a szaruanyag sajátossága szerint sötétebb színnel csíkozott vagy foltos. Helyenként ez a díszítmény elhelyezését is befolyásolja. A régebben készült sótartók készítői, akik feltehetően még nem piacra dolgoztak, láthatóan nem ragaszkodtak a fehér szaruhoz. Ez talán összefüggött azzal is, hogy az akkori sótartókat nagyrészt véséssel és spanyolozással díszítették, az pedig jól látszott a kevésbé fehér szaru anyagon is. A gyűjteményünkben levő szaru sótartók nagyjából egyformák, ovális vagy ellipszis alakúak. A formát mindig a ráma alakja szabta meg. Egyik jobban lapított, oldalaik párhuzamosak, a másik öblösebb, szélesebb. Közismert, hogy ez az országosan elterjedt forma gyakorlati okból keletkezett: hogy a sótartó zsebben, tarisznyában könnyebben elférjen, kevesebb helyet foglaljon el. Ettől az általános formától csak néhány kerek, szinte szabályos kör alaprajzú sótartó tér el gyűjteményünkben. Ezek azonban az átlagosnál kisebbek. Ovális alakú sótartóink egy részét a készítők két végükön szögletesre sarkítottak, igya sótartó mindkét végén három-három sima mező keletkezett, amit az oldallap díszítményétől függetlenül lehetett díszíteni. Ez a sarkítás különösen azoknál a sótartóknál gyakori, amelyeknek szaru anyaga vastagabb. A gyűjteményünkben levő szaru sótartók alja és fedele fából készült. Leggyakrabban keményfát, körte-, ihar-, szilva-, vagy cseresznyefát, ritkábban puhább fát használtak. A sótartó alját hajszálpontosan faragták ki a szaru hajlása szerint és szorítottak bele a szaru karikába. Ez a beillesztés legtöbbször olyan pontos volt, hogy más megerősítésre nem volt szükség. Néhány sótartónak a fenéklapját szaru-, réz-, vagy faszöggel rögzítették. A régebben készült sótartóknál a fenéklap pontosan beleilleszkedik a szaru gyűrű síkjába: nincs szegélye. Az utóbb készült sótartókra általában vastagabb aljat faragtak, amelynek a szaru gyűrű síkjából kiugró pereme, szegélye is van. Két sótartónknak négy kis lábat is faragott készítője. A fedelek a sótartókhoz igazodva legtöbbször ovális alakúak. Majd mindegyik szélesebb valamivel, mint a szarurész, hogy könnyebben leemelhető legyen. A fedelet is a szaru hajláshoz igazodva faragták ki, hogy hézag sehol se legyen. A fedél helyes ráhelyezésének megkönnyítésére azonban csak IIOFFER János sótartóin látunk jelölést. O a sótartóra és a fedélre is keresztet karcolt, így a fedél pontosan ráhelyezhető.'' Egyik hiányosan leltározott sótartónál éppen ez a jelzés bizonyította döntően, hogy Hoffer János készítménye. A sótartók nagyságát a szaruanyag nagysága szabja meg. A marhaszarvból lefűrészelt szaru gyűrű a rámán való formálás, tehát lényegében a lapítás és szélesítés után sem 8. Id. KAPOLI Antal és HOFFER János is így szerzett később szaru anyagot. Vö. MADARASSY: im. 84. p., és saját gyűjtés. 1960. 9. MADARASSY: im. 57. p. 330