Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - Tornác a magyar népi építészetben

Tornác a magyar népi építészetben A magyar népi építészet legismertebb, leghatásosabb eleme voltaképpen a tetőzet szélesítésével létrejött, legtöbbször oszlopokkal, pillérekkel alátámasztott, fedett térség, mely gyakorlati funkciói mellett (munkahely, raktár) a parasztház legfőbb dísze. A közismert magyar tornác szó az olaszból származik (terrazzo) és 1507-ben jelent meg a magyar írásbeliségben. Egyéb magyar elnevezései: folyosó, gádor, eresz, ambitus, hambitus, bambit, pitar, gang. Az építmény voltaképpen a középkortól terjedő tendenciájú, de a magyar falusi építészetben csak a 19. század második felében lett jellemző. Előadásunkban arra törekszünk, hogy a tornácok magyarországi változatait bemutassuk. Ez alkalommal mellőzzük azoknak a gazdasági és társadalmi meghatározóknak a taglalását, amelyek befolyásolták a tornácok megjelenését és elterjedését a magyar falvakban és mezővárosokban a 17-19. században. A tornác legegyszerűbb változata a bejárati ajtó előtti boltozat, táji neve: gádor. Főleg a magyar nyelvterület észak-nyugati részén terjedt el és maradt jellegzetes a közelmúltig, ahol tornácot nem építettek. Különböző megformálásban készítették, gyakran egyszerű sárból rakott boltozat az ajtó előtt, máskor tagolt, díszítő elemekkel, esetleg ülőfülkével ellátva. Legjellegzetesebbek a barokk vonásokat viselő gádorok. Funkciója a bejárat védelme az esőtől, a befolyó víztől. Párhuzamai jól ismertek a Kisalföldtől nyugatra a német, északra a szlovák nyelvterületen. A háznak az a szerkezeti része, melyet tornácnak, árkádnak nevezünk, voltaképpen a ház udvari oldalán húzódik végig, mindig azon az oldalon, ahol a bejárati ajtó is van. Az utcai oldalon lévő tornác, az úgynevezett oromtornác a magyar tájakon aránylag ritka, a Dél-Dunántúlon és Északkelet-Magyarországon fordul elő, ahol a tornácot mindig egyszerű vagy faragásokkal díszített faoszlopok támasztják alá. Az udvari oldalon lévő tornácokat alaprajzuk szerint különböző csoportokba lehet osztani. Ezek a formációk az adott terület lakóházának fejlődésével függenek össze, és különböző hatások eredményei. Esztétikailag mindegyik jelentős lehet, értékük azonban a felhasznált anyagoktól, a kiképzés módjától függ, továbbá attól, hogy milyen módon használták fel az építészeti stílusok elemeit. A továbbiakban e tényezőkre súlyozva vizsgáljuk meg a magyarországi tornácok típusait és megjelenési formáit. A legegyszerűbb szerkezetű és esztétikai értékű tornácokat úgy készítették, hogy a bejárati oldalon már eleve szélesebbre épített, vagy később megnyújtott tetőt faoszlopokkal támasztották alá. így fedett és nyitott folyosó jött létre. A faoszlopos tornácokat tájilag és időbelileg durván négy nagyobb csoportra oszthatjuk. Az első csoportba sorolhatjuk Délnyugat-Magyarország faoszlopos tornácait. Ezen a területen a favázas, gerendavázas építészetnek és a fa díszítőelemként való felhasználásának nagy hagyományai vannak. A tornácokat itt úgy alakították ki, hogy a kiszélesített ereszt faoszlopok támasztják alá. Gyakran csak az épület elülső és hátsó sarkán áll egy-egy oszlop, máskor a tornácot öt-hat faoszlop alkotja. A négyszögletes metszetű faoszlopok mindig faragottak, gyakran a felettük lévő ereszgerendát is vésésekkel dí247