Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - A magyar parasztház függőleges tagolódása, veremház, barlanglakás

meglévő helyiségtől függetlenül, külön bejárattal ásták a domboldalban, vagyis a lakás ilyenformán széttagolt lett. Ez a megoldás meglehetősen ritka volt. A harmadik változatban a barlanglakás befelé, a heg)' belseje felé bővült újabb helyiségekkel. E megoldást gyakran a kényszer hozta, ugyanis előfordult, hogy a barlanglakás homlokfala ledőlt, és a hiányzó helyiséget a hegy felé ásva készítették el újra. Néha előfordult, hogy a homlokzati részt négyszögletesre faragott kövekből rakták fel. Gyakran az ajtó és az ablak keretét is kőből faragták ki. A homlokzati részt minden esetben fehérre meszelték. A bejárat előtt gyakran rövidebb vagy szélesebb tornácot (ámbitus) alakítottak ki, mely védte a bejáratot a csapadéktól, és lehetőséget adott arra is, hogy jobbra és balra egy-egy kisebb helyiséget ássanak, például kamrának, sertés- vagy tyúkólnak. Később a barlanglakás előtt kis udvarban fennálló falú sertés- és tvúkólat, esetleg kamrát és fészert építettek. A tüzelőberendezés lényegileg nem különbözött az e tájon használatos tüzelőktől. Az egysejtű barlanglakásban a falba vájva vagy a helyiségben padkán állva kemencet építettek, a szája előtti keskeny sár padkává), ahol nyílt tűzön főztek. A belső fűtésű kemence füstje vagy az ajtón keresztül távozott, vagy a helyiség felett a dombot átfúrva készítettek füstelvezető kürtőt. Ha a barlanglakásnak két vagy három helyisége volt, akkor a szobában kívülfűtős kemencét építettek, amely azt jelenti, hog)' a szobában volt a kemence teste, száját azonban a konyhába fordították és eléje sárpadkát építettek. Ebben az esetben a kemence és a nyílt tűzhely füstjét a konyha feletti szabadkémény (nyitott kémény) vezette el. Később a szobában rakott vagy gyári takaréktűzhely^t használtak, a kemence pedig az udvarra került. A takaréktűzhely füstjét természetesen fém kürtővel vezették a szabadba. A barlanglakások berendezését és bútorzatát a benne lakók életszínvonala határozta meg. A falakat általában fehérre meszelték, de a fal egyenetlenségeit nem tüntették el. A barlanglakásokban több helyütt falba vájt padkákat látni, melyek a kemence vállával, padkájával együtt fekvőhelyül szolgáltak. Ezen kívül a századforduló táján egy asztal, egy láda, egy-két egyszerű ágy, pallóból készült, kőlábakra fektetett pad volt a házban. Később ugyan a bútorok száma nőtt, de még a legutóbbi évtizedekben is a módosabb parasztházaktól kiszorult, divatjamúlt bútorok igyekeznek otthonossá tenni e sivár lakásokat. Amint már utaltunk rá, a barlanglakásokat a századforduló táján is, a két világháború között is, és a néhány megmaradtat a legutóbbi évtizedekben a társadalom legalacsonyabb sorban élő rétegei használták. Közöttük megtaláljuk (a korábbi időszakban) a földbirtokosok alkalmazásában álló foglalkozási rétegeket, mint cselédek, béresek, pásztorok és vincellérek, akik meghatározott munka ellenszolgáltatásaként lakhattak a földesúr tulajdonában lévő barlanglakásokban. A másik csoportot alkotják a nincstelenek, vagy igen csekély földtulajdonnal rendelkező családok, napszámosok, summások, akik saját kezdetleges hajlékukban lakhattak. A harmadik csoportba sorolhatók a kisebb birtokkal rendelkező parasztok, akiknek barlanglakása méreteiben, berendezésében a legmagasabb színvonalat képviseli, akik azonban, mihelyt tehették, fennálló falú házat építettek a falu más részén. A legutóbbi évtizedekben, ezekben a lakásokban a magatehetetlen, utód nélküli öregek húzták meg magukat. 215