Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - Változások és regionális különbségek Baranya paraszti építkezésében

get részben szerbek, részben katolikus horvátok építettek fel. A német telepesek a XVIII. század elején jelentek meg, akiket főleg a Rajna menti fejedelemségek területén toboroztak és telepítettek le a nagybirtokokon. A németek telepítése mintegy 100 éven át tartott, a XVIII. század végére nagy területeket szálltak meg, és szinte községenként egyedi kultúrát alakítottak ki a Hegyhát, a Mecsek, a Geresdi hátság vidékén, Pécsvárad környékén és a Dunamente elpusztított, jobbára lakatlan területein. A rendelkezésünkre álló források és az egykori népi építészeti emlékek tanulmányozása alapján arra következtetünk, hog)' a megye feudalizmus kori népi építészeti kultúrája a telepítések befejeztével a XVIII. század végére kristályosodott ki és a XIX. század közepéig csak igen kis mértékben változott. A XVIII. század végére alakult ki a falvak települési rendje, a porták beépítésének hagyományos típusai, továbbá a lakóés gazdasági épületeknek azok a típusai, melyek a ma még megfigyelhető hagyományos építészeti kultúra legrégibb rétegét alkotják. Azokon a tájakon, ahol a lakosság átvészelte a török hódoltságot, még ma is megtalálhatók a középkori eredetű településrendszerek, a halmazos elrendezésű, szabálytalan beltelkű falvak a Mecsekben és környékén, a hozzájuk kapcsolódó szálláskertek övezetével (kétbeltelkű települések), illetőleg a laza szerkezetű utcás falvak a Szigetvidéken és az Ormánságban. Ezeken a tájakon a telkek is szabálytalan és laza beépítésűek. E hagyományos településformáktól élesen elkülöníthetők a telepített falvak térszinttől függően szabályos vagy kevésbé szabályos telek- és utcarendje, a meghatározott rend szerint beépített portákkal. Az építészeti kultúrában a XVIII-XIX. század fordulóján két nagyobb övezet különíthető el. Az egyik a középkori eredetű épülettípusok hordozója, melynek jellemzője a két- vagy háromosztatú lakóház, melyet gerendavázas (talpas) falszerkezettel vagy sárfallal építettek, kéménye nincs, és zsúp vagy nád fedi. Ez az övezet elsősorban a török hódoltságot átvészelt területekre terjed ki, a Szigetvidékre, Zselicre, Ormánságra, a Mecsek egy részére és a Duna mellékére. A másik övezet a telepített területeket foglalja magába, ahol - mondhatni - típustervek alapján, zártabb építésű porták alakultak ki, melyeken meglehetősen egységes megjelenésű lakóházakat és gazdasági épületeket építették szilárdabb anyagokkal és szerkezetekkel. Az első övezetben kétféle hagyományos lakóháztípus figyelhető meg. A gerendavázas (talpas) szerkezetű lakóházak és gazdasági épületek ez idő tájt dominánsak a Zselicben, Szigetvidéken, az Ormánságban és a Dráva melléki horvátoknál. A lakóház jellemzője, hogy kémény nélküli, két vagy három helyiségből áll, melyek bejárata a helyiségek füsttelenítése érdekében külön-külön nyílik a gazdag faragású oszlopokkal alátámasztott keskeny tornácra. A háznak gyakran az oromzati részen is tornáca van. A csonkakontyos tetőzsúp fedi, oromzatát szép faragások díszítik. A konyhában nyílt tűzhelyet és kemencét, a szobában szemes kályhát találunk. Ez a típus etnográfiai megfogalmazásban egy több nyelvterületre kiterjedő, kelet-alpesi területen domináns lakóház (Rauchstube) változata, mely több évszázados fejlődés eredményeként magába ötvözve a keleti eredetű kemencét, a nyugati eredetű nyílt tűzhelyet és az ókori kulturális hagyatékot hordozó szemes kályhát, az .Alpok v idékén kifejlesztett ácstechnikát, voltaképpen a feudalizmus kori fejlődés egyik technikai és esztétikai csú-