Kemecsi Lajos: A felföldi mezőváros (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

A filoxéra és hatása

A pontatlan adagolás azonban gyakran magát a szőlőt is kiirtotta. Hatalmas költséget jelentett ez az eljárás, hiszen kézi munkával, sokszor meg kellett ismételni. A réz- vagy üvegtartályos szénkénegező készülékek a felföldi mezővárosok szőlőműveseinél elterjedtek - a múzeumi kiállításban is láthatóak pl. a tállyai borházban, vagy a gyöngyösi polgárház pincéjében. A filoxéra pusztítása egészen a századfordulóig eltartott, s lényegében a teljes régi állományt megsemmisítette. A túlélés alapját az adta, hogy a homoktalajokon a szőlőgyökértetű nem tudott elszaporodni és a direkttermő fajták (othello, no ah, Izabella, delawarí) ellenállók voltak, de boruk rosszabb. A magyar kormány már az 1890-es évektől 100.000 veszszőt hozatott Amerikából, és megalapították az első hazai oltványtelepeket, ahol az új alanyokra átvitték a régi fajtákat. Természetes volt a kétkedés, hogy az amerikai alanyra oltott felföldi fajták adnak-e olyan bort, ami a borvidékeknek korábban hírt szerzett? Hosszas borbírálatokkal sikerült igazolni, hogy sikerült a régebbi borok ízét, zamatát átmenteni. 1900 után elsőként a nagybirtokosok, utánuk a kisebb gazdák is beültették a birtokaikat, már azokkal a lajtákkai, amelyeket a mai napig használnak Tokajban és környékén. Rendkívül komoly segítséget jelentett a Vincellérképző Intézet igazgatójának Kosinczky Viktornak kiváló szervező tehetsége, aki irányította a sátoraljaújhelyi, sárospataki, liszkai, mádi mintaszőlőtelepeket. 1910-re a Mátraalji borvidékek kiheverték a filoxéra pusztítását. Gyöngyösön a bor újra „megtöltötte a farkasmályipincék minden hordóját, s pénzzel rakta tele a gazdák tárcáját". A filoxérát fekvésük szerint különbözőképpen élték át a mezővárosok. Azok sínylették meg legjobban, amelyek közvetlenül a hegyek alatt épültek, a szőlőterület középpontjában és szántó meg rét hiányában elsősorban a boreladásból éltek (pl. Tokaj, Tolcsva, Tállya, Mád, Erdőbénye). Amelyek azonban nagyobb határt birtokoltak, mint Sárospatak, Olaszliszka, Tarcal, könnyebben viselték el a válságot. A pusztító szőlővésszel párhuzamosan a borfogyasztási szokások markáns változása is befolyásolta a mezővárosokban élők gazdasági helyzetét. A nehéz, minőségi fehérborokról áttért a fogyasztás az olcsóbb, könnyebb és nagyobb menynyiségű fehér- illetve vörösborokra. A hagyományos céhes kisipar intézményes válsága is a 19. század végére időzíthető. A filoxéra olyan virágzó iparágakat szüntetett meg, mint a bodnárság és a szeszfőzés (törkölyből) és átalakította a szőlőbirtokos társadalom összetételét is. A nagybirtok súlya változatlanul megmaradt, de a régi mezővárosi birtokosok helyébe idegen tőkések, borkereskedők léptek. A pusztítás közvetlenül érintette a legszegényebbeket, kiknek egyetlen megélhetési lehetősége szűnt meg. Az addig befogadó, kedvelt és vágyott letelepedési és munkacél területekről szinte menekültek az egykori kapások, napszámosok. A századfordulón tömegessé váló kivándorlás Amerikába ezért érintette különösen a felföldi régió településeit, s nem csupán a kis falvakat, hanem az addig oly szépen gyarapodó mezővárosokat is. A múzeumi kiállítások elsősorban a pusztító filoxéra és annak gazdasági-társadalmi átalakító hatásai előtti időszak emlékét és életmódját mutatják be. Több 52