Kemecsi Lajos: A felföldi mezőváros (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

A szőlő művelése

18. Homlítás 1571 -es ábrázolása desúri birtokokon jelentek meg elsőként. Az így ültetett szőlők térhódítása Hegyalján Sátoraljaújhelyen indul meg az 1850-es években. A soratlan szőlőt a meredekebb hegyoldalakon tartják kedvezőbbnek, ahol a lemosódást akadályozták általuk. Ezt a kérdést is a Hloxéra oldotta meg pusztításával, hiszen az újratelepítés során már mindenütt soros szőlőket alakítottak ki. A tőkék közti ideális távolságon még vitatkoztak a gazdák, de a 120 X 120 cm-es távolság egyre általánosabbá vált. Az öreg, megritkult szőlők a szomszédos tőkékről nagy szakértelmet igémdő bújtatással ún. homlítással pótolhatók ki, mikor sekély árokban vezetik a föld alatt a tőkétől a kívánt helyre a vesszőt. Ehhez a jól termő tőkéket választották ki a gazdák, melyek gyorsan termőre fordultak. A homlítás minden esetben trágyázással párosult. A szőlők minőségi javítását tette lehetővé az oltás, mikor jobb fajtával keresztezték a silányabbat. Eszközként eredetileg a baltás szőlőmetszökést használták ehhez, de ahogy a néprajztudomány értékeli gyorsan elindult az ún. eszközváltás, és megjelentek a hagyatéki leltárakban az „ótani való kis Fűrészek". A gépesítés hatással volt a szőlőművelés évszázados rendszerére is. A szőlőföld teljes megforgatását az 19. Fejmüvelésű töke 19. századi ábrázolása 23