Cseri Miklós: Néprajz és muzeológia, Tanulmányok a népi építészet és a múzeumi etnográfia köréből (Studia Folkloristica et Ethnographica 51. Debrecen ,Szentendre, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 2009)
SZABADTÉRI NÉPRAJZI MUZEOLÓGIA - AZ ÉLETMÓDVÁLTOZÁS BEMUTATÁSA A SZABADTÉRI MÚZEUMOKBAN
A rhyd-y-cari lakások a 19. század elején a környéken közel 400, egységes tervek alapján épült munkáslakások prototípusainak tekinthetők. A kétszintes lakások mindegyikében volt egy 4x3,8 m alapterületű szoba, mögötte egy kamra és egy hálófülke nagyságú hálószoba, míg az emeleten két kis hálószoba volt. A faragott terméskőből rakott házat hasított terméspala fedte, a földszint deszkamennyezetes, az emelet stukatúros volt. A lakások tükörpáronként épültek, a közös dupla vastagságú falak adtak helyet a tűzhelyeknek és a gerendavázas kéménynek. A későbbi építésű hasonló házaknál a kéményt is kőből vagy téglából rakták. A szűk, legtöbbször nem is nyitható táblás ablakokat csak a 19. század második felében váltották fel a nyitható, ún. „angol" csúszó ablakok. Csatorna, víz, szennyvízelvezető, WC a korszaknak megfelelően teljesen hiányzott, s a korabeli leírások szerint a házak környékére salak- és szemétdombok, átható bűz és piszok volt a jellemző. A házak előtt kis területű, a lakás szélességével megegyező előkert volt, melyek kezdetben csak a salak és szemét lerakására szolgáltak, később már ólakat, melléképületeket is építettek ide, s természetesen a konyhakertet is megművelték. A mai olvasó számára első ránézésre talán riasztó higiéniai állapotokról tanúskodó épületek a kor színvonalán igen fejlettnek és modernnek számítottak, magában a városban is ettől lényegesen rosszabb körülmények között éltek nagy munkástömegek. A vasipari konjunkturális időszakban, lényegében az 1850-es évekig a vidék, s így Rhvd-y-car fejlődése töredennek mondható. Merthyr Tudful néhány évtized alatt 30 ezres nagyvárossá fejlődött, jelentőségében vetekedve Cardiff-fal. Az 1841—51-es összeírások szerint Rhyd-y-car 29 lakásában 169 ember lakott, ebből 69 kereső volt (férfiak, nők és gyermekek). Közülük 37 vasbányászként, 18 szénbányászként, 6 fuvarosként kereste kenyerét, s 2 kovács, 2 gépész és 4 kisegítő munkás volt. Az 1850-60-as évek azonban jelentős változást eredményeztek a kolónia életében. Az 1849-es, majd az 1854-es kolerajárvány szedte áldozatait a telepen is, majd pedig az első gazdasági világválság és recesszió hatott csökkentően a telep lakosságára. 1860ban már csak 131 lakost írtak össze, s a kereső munkások létszáma is lecsökkent 41-re. A lényeges mozzanat azonban az ipari szerkezetátalakításban rejlik. A vasércbányászat visszavonulóban (telepek kimerülése, s főleg az olcsóbb gyarmati vasérc megjelenése), s a 19. század második felére a szénbányászatban foglalkoztatottak száma meghaladta a vasbányászokét, sőt a századfordulóra már nem is találtak vasbányászt a telepen. Rhyd-y-car lakóinak élete és a szénbányászat ettől kezdve szinte az 1970-es évek végéig összeforrott. A gazdasági és társadalmi változások nem múltak el nyomtalanul a rhydy-cari munkáslakások felett sem. Az áldadan közegészségügyi viszonyok, 60
