Flórián Mária, Tóth Béla: Tímárok - A bajai tímárműhely a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

A nyersbőr a húsfogyasztás mellékterméke,- s így csak ennek függvényében, vagyis nem állandóan, nem egyenletes mennyiségben állt a tímár rendelkezésére. Ezért a tímároknak be kellett rendezkedniök a bőrök hosszabb ideig való tárolására. A minőségromlást a jól kezelt bőrök is csak megfelelő raktározás esetén kerülhették el. A tímárház vastag falú pincéjében adottak voltak a tároláshoz szükséges feltételek: a bőrök nem voltak közvetlenül napnak kitéve, a pince hőmérséklete évszakoktól függetlenül aránylag egyenletes volt, nagy melegedés a nyári hónapokban sem következett be, maga a helyiség száraz volt, jól kiépített szellőzőlyukai révén a levegő járása is biztosított volt. A pincében, a fadobogókon rakatokban, pilákban álló bőrt, időnként így is ellenőrizték, 6-8 hetenként átrakták, nehogy a pila belseje bemelegedjen, s ha szükséges volt, utánsózták. Külön rakatokban állt a marhavagy borjúbőr, külön a szárított és a sózott bőr. Áztatás Az áztatással már kezdetét veszi a bőr feldolgozása. Ezzel a nyersbőrt megszabadítják a tartósítására használt sótartalomtól és az oldódó fehérjéktől. Az áztatás során a vízben történő duzzasztással a bőrt megközelítőleg olyan állapotba hozzák, amilyen az az állatról való lefejtéskor volt. A régi tímárságokban a bőröket órákon át folyóban áztatták, a folyó vizébe mártogatták. Folyóvíz hiányában a bőrt gödrökben vagy kádakban áztatták 2-4 napig, közben a vizet többször cserélték rajta. Ilyen célt szolgált a tímárházunk fészerében lévő áztatógödör is. A sózott bőrök áztatásához a bőr mennyiségéhez viszonyítva négyszeres, a szárított bőrökhöz nyolcszoros vízmennyiségre volt szükség. Ha a zöld bőrt rögtön nyúzás után feldolgozták, akkor is néhány órát vízben tartották, hogy a szennyeződéseket könnyebben eltávolíthassák. A sózott bőrt, melynek víztartalma a sózás következtében felére csökkent, tovább kellett áztatni: a só kioldása és a víztartalom pótlása egyszerre történt. Az első napi vízcsere után, a következő 2 napon belül még két-háromszori vízcserére volt szükség. A szárított bőr, mivel rostjai erősen összetapadtak, nehezen vette fel a vizet. Ezért az ilyen bőröket a vízzel telt gödörbe terítették, és nehezékkel leszorították, vizét naponta többször cserélték. Az ázást gyorsítandó lúgosító anyagokat és mechanikai módszereket is alkalmaztak, például a már kevéssé felázott bőrök húsos oldalon lévő zsírszövetét a tímártükén tompa kaszá\a\ fellazították. Kellő áztatás után a bőrből a vizet egy éjjelen át csurgatták.