Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Balassa M. Iván: Bevezető

Az egyik oka annak, hogy a magyar népi építészet kutatásának megindulásakor ez a vidék szinte teljesen elkerülte a figyelmet, itt kereshető. A XIX. század végén, a XX. század elején a tájfogalom — Vajdaság — ismeretlen volt. Bánát, Bácska és Szeremség magyar lakossága népi építészete pedig olyannyira egyezőnek tűnt az Alföld többi részével, hogy nem tartották külön számon. Jellemző, hogy JANKÓ János érdeklődését is a „bácsbodrogmegyei sokacok" keltették fel, és — közreműködésével — 1896-ban az Ezredéves Országos Kiállításon Bács-Bodrog vármegyét sokác, Temest bolgár, Torontáli pedig egy német és egy szerb porta képviselte. Aki a kötet tanulmányainak irodalmi hivatkozásait kissé figyelmesebben szemügyre veszi, maga is tapasztalhatja, hogy az olyan általános leírásokon túl, mint a XIX. század vége, XX. század eleje városi, vármegyei monográfiái többnyire csak utalásszerű említései a népi építészetről, a jelenkor kutatói szinte semmi előzményre nem tudtak támaszkodni. Ez az a másik kérdéskör, melyet bevezetésül említenünk kell. A válogatott bibliográfia, mely HARKAI Imre összeállításában a kötet végén található, gyakorlatilag az 1970-80-as években keletkezett cikkeket, tanulmányokat sorol fel — mindössze néhány, malmokkal foglalkozó munka kivétel ez alól. Tehát lényegében eddig kellett arra várni, hogy a Vajdaság népi építészetét kutassák. A szerzők között a magyarokon kívül délszláv kutatókat is találunk, és eltérő felkészültségük nyilvánvalóan érződik a tanulmányokon. Itt ezek közül csak egy elméleti kérdést emelek ki, mely a magyarországi olvasó számára némi magyarázatra szorul. Többször előfordul a pannon-ház megnevezés, elsősorban a nem magyar szerzőknél. Ez a fogalom KOJIC, Branislav szerb ház-tipológiájából származik, és lényegében a magyar népi építészet-kutatás alföldi házának felel meg. Az egyezés azonban formai, mert KOJIC, Branislav a pannon-ház kialakulását a szerb ház, a „koszovói ház" felől közelíti meg, melyet a Dél-Alföldre betelepedő szerbek ezen elmélet szerint magukkal hoztak. Ennek a háznak a nyílt tűzhelye az épület közepén helyezkedett el, és ami nagyon fontos, tornáca volt. Kétségtelen, formailag éppen megoldható a Vajdaságban fellelhető házak levezetése ebből az épületből, de a történeti adatok arra vallanak, hogy ez felesleges igyekezet. A Bánátot, Bácskát és Szerémséget a XVIII. században benépesítók a viszonyok konszolidálódásával nem az esetleg itt-ott túlélő délszláv népesség, egyébként a korabeli utazók által megejtően ecsetelt, a viszonyok miatt retardált építészetét folytatták, hanem az Alföld több évszázados fejlődés során kialakult lakóépületformáját, a többnyire három helyiségből álló házakat kezdték el építeni. Szemléletes példája ennek a németek építészete, akik a központi hatalom által tervezett épületeket adaptálták, de ezek nem származáshelyüknek feleltek meg, hanem a környezetnek, azaz az alföldi szoba-konyha-kamra elrendezésű, kemencés háznak. HARKAI Imre a későbbiekben szól a kötet tanulmányainak létrejöttéről, a kötet céljairól. Mivel azonban a könyveknek megvan a maguk sorsa, erről sem érdektelen megemlékezni. 1990 nyarán a Szombathelyen megrendezett II. Néprajzi Szeminárium egyik fő témaköre a népi építészet volt. Úgy gondoltuk, hogy a magyar népi építészetről szóló általános előadások mellett nem haszontalan, ha a határainkon kívül folyó ez irányú kutatásokról is tájékozódhatnak a résztvevők. A beszámolók megtartására azokat a kutatókat kértük fel, akik maguk is résztvevői ennek a munkának. így kerestem meg HARKAI Imrét, aki előbb szabódott, hogy lényegében nincs miről beszámolni. Ehhez képest impozáns volt az a számadás, és a hozzá mellékelt bibliográfia, mely Szombathelyen elhangzott. Az előadást követően előbb arra gondoltunk, hogy