Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Mesterektől, mesterségekről - Beszédes Valéria: Mészégetés Monostorszegen

A mészégetés folyamata A mészégetés négy munkafolyamatból áll: a kő előkészítéséből, a kemence berakásából, az égetésből és a kemence szétszedéséből. A nyers követ hatalmas kalapácsokkal felaprózzák. Egy-egy kalapács súlya 15 kilogramm. Ezeket a kalapácsokat a helybeli kovács készítette a mészégető megrendelése alapján. A köveket nem egyforma nagyra aprítják, hanem különböző nagyságúra, hogy felrakhassák a kemencét. A köveket három csoportba osztják: a legnagyobbak a boltasi, a közepes nagyságúak a guke, az apró kövek pedig a sitni kameni. A köveket, miután összeaprítják őket, szétválogatják, osztályozzák nagyságuk szerint, mert a meghatározott nagyságú kövekből alakítják ki a kemencében a boglyát. A legnagyobb szakértelmet a boltozatok berakása igényli. A mészégetők csak azt nevezik majstomak, mesternek, aki ért a boltozat berakásához. A boltozat feltöltéséhez legalább négy, legjobb esetben hat emberre van szükség. Ketten adogatják a felaprózott köveket a dombra, a dombon állók pedig a kemencében dolgozónak adják az előre szétválasztott köveket. A közepes nagyságú kövekből kör alakú padkát építenek, erre fokozatosan körberakják a nagyobbakat, úgy, hogy a kör átmérője egyre kisebb legyen, így kialakul egy kúp alakú boglya. A kövek rakásakor arra ügyelnek, hogy a kövek kitöltsék az üregeket. Vigyáznak, hogy a rakáson ne legyenek kidudorodások és bemélyedések, mert a boltozat még égetés közben is összedőlhet. Amikor elkészültek a rakással, akkor annak tetejére egy nagy, 100—120 kilogrammos követ tesznek; ezt az itteniek pópának nevezik. BAKÓ Ferenc tanulmányából tudjuk, hogy a magyar illetve szlovák mészégetők ezt a követ papkőnek, popnak hívják. Ha felrakják a papkövet, akkor egy időre abbahagyják a munkát, mert ez azt jelenti, hogy jól rakták fel a boltozatot, a mester ráül a papkőre, áldomást isznak, tréfálkoznak, így vezetik le azt a feszültséget, amely a boglya rakásakor összegyűlt bennük. A boltozat rakásakor nem beszélgetnek, mert a legkisebb figyelmetlenség is veszélyes, életveszélyes lehet. A boltozat kialakítására 5—30 centiméter átmérőjű köveket használnak. Forgic már próbálkozott nagyobb kövekkel is, de ez a kísérlete nem járt sikerrel. A rakodással ugyan hamarabb elkészültek, de a munka végeztével azt tapasztalták, hogy a nagy mészkövek nem égtek ki jól, így hasznavehetetlenekké váltak. A boltozatot a sokác mester kubának nevezi. Amikor ezzel elkészülnek, a berakodás még nem kész, mert a kupolára dobálják a többi, égetésre szánt mészkövet. Ekkor már nagyobbakat is bedobhatnak, de legfeljebb 20—30 kilogrammosokat. A kőrakást téglákkal vonják be; más helyeken betapasztják. A rakodás után a munkások ismét pihennek. A kemence begyújtását másnap hajnalban kezdik, éjjel háromkor gyújtják meg a tüzet, s addig hevítik a kemencét, míg abban legalább 500 fok nem lesz. Valószínű, hogy ennél lényegesen magasabb hőmérsékletet érnek el, mert a szakirodalom szerint a mészkő kiégetéséhez legalább 1000—1100 Celsius-fokra van szükség. A helybeliek azt mondják, hogy legjobb akkor égetni, amikor enyhén fúj a szél. Ilyenkor ugyanis a tűz gyorsabban ég, s a mész is hamarabb kiég. A monostori mester 24 órán át fűti a kemencét; a verem-, illetve földkemencékben erre 72 óra is szükséges. A munka befejeztet a kemence füstjéről állapítják meg. Az égetés kezdetén a füst fekete színű, később kékes színűvé válik, amikor kiég a mész, akkor a füst tejfehér. Nagy gondot fordítanak arra, hogy a kemencében a hőmérséklet mindig egyenletes legyen, mert ellenkező esetben a kő már égetés közben felmorzsolódik, s a mész használhatatlan lesz. Égetés után a kemencét 24 órán át