Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Mesterektől, mesterségekről - Beszédes Valéria: Mészégetés Monostorszegen

Mészégetés Monostorszegen Beszédes Valéria A korszerű életforma, a modern technológia, valamint a nagyüzemi termelés hatására a hagyományos mesterségek megszűnnek, vagy éppen napjainkban tevékenykednek az utolsó mesterek. A néprajztudomány feladata tehát, hogy a még létezőket számba vegye, összegyűjtse szókincsüket, szerszámaikat pedig a múzeumokban kell megőrizni. Zomborban és a környező falvakban még viszonylag sok olyan mesterséget űznek, melyből tartományszerte kevés van. Dolgozik itt még bocskoros, szíjgyártó, gyékónyszövó, kefekészító. Az iparosok pénteki hetipiaca, valamint a kirakodóvásár érdekes színfoltja a városnak. Nem ártana, ha egyszer elkészülne a piacok ós vásárok tudományos feldolgozása is. Természetesen nem csupán Zomboré, hanem a többi nagyobb vajdasági központé is. Nemcsak a piacok és vásárok története nyújtana hasznos tudnivalókat, hanem a kézműipar története is. Bács—Bodrog vármegye DUDÁS Gyula által szerkesztett monográfiájában olvashatjuk, hogy ezen a vidéken, a török hódoltság ellenére, igen nagy múltja van a kézműiparnak. Már a XVII. században dolgoztak itt kovácsok, bognárok, szabók, papucsosok, csizmadiák. Az 1699-ból származó összeírás szerint Zomborban 31, Bácsban 10, Újvidéken 13 kézműiparos tevékenykedett. Az első céhszabadalmat az újvidéki gombkötők kapták 1743-ban. A kisipar különböző ágai a társadalmi és gazdasági viszonyok hatására természetesen állandóan változtak. A gombkötómesterség, a csizmadiaság az öltözködésben beállt változások miatt szűnt meg. A népviselet visszaszorulása miatt nem gazdaságos a kékfestés. Érdekes azonban, hogy néhány iparágat, habár nem kifizetődő, mégis gyakorolnak. A mészégetésról már a múlt század hatvanas éveiben megállapították, hogy nem sok haszonnal jár, ennek ellenére még napjainkban is égetik vidékünkön a mészkövet. Bennünket természetesen ennek a technológiának a paraszti változata érdekel, mert a cukorgyárban égetett mész a cukorgyártás szerves tartozéka. Vajdaságban sohasem volt mészkő. Hogy mégis foglalkoznak ezzel az iparággal, az a mész fizikai és kémiai tulajdonságával magyarázható. Az égetett mészbe, ha vízzel keverik, visszatér az oxigén, s a levegő hatására ismét átalakul mészkővé. A mészkövet az ötvenes évekig vízi úton szállították, az uszályokban az égetett mész könnyen kapcsolatba kerülhetett a vízzel, tehát beoltódhatott, s így használhatatlanná vált. Bizonyára ezért hordták a mészkövet erre a vidékre s égették itt ki, mert biztonságosabb volt. írásos adataink vannak arról, hogy a múlt század ötvenes éveiben Zomborban működött egy mészégető kemence, melyben évente mintegy ezer mázsa meszet égettek. A nyers mészkövet a Ferenc-csatornán szállították a vá-