Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Mesterektől, mesterségekről - Harkai Imre: Mezei téglaégetés

A téglaégetést két nagyobb munkafolyamatra lehet osztani: vályog vetés re (itt vályog verésnek mondják) és a tábori kemencék üzemeltetésére. VÁLYOGVETÉS Az égetőmestereknek — a vályogvetés inkább idényjellegű munka volt — állandó munkásai voltak. A vályogvetók családi vonalon állították össze csoportjaikat. Temerinben az ismertebb vályogvető családok a Jankovicsok (Kalkák), az Úriak és az Illések voltak. A csoport tagjai először ún. placcokak készítettek. Elsimítottak egy megfelelő földfelületet, amelyre a vályogokat ütögették ki, majd ezt a földfelületet lebunkózták és behintették homokkal, legvégül pedig deszkából készített porvonyóval egyenesre simogatták. A vályogvetéshez szükséges asztalt a helyszínen készítették. A négylábú asztal kb. 180x200 cm nagyságú volt. Lábait andrásolXák, vagyis andráskeresztekkel fogták masszív alkotmánnyá. Az asztalhoz ún. járódeszka (palló) tartozott, amin a talicskába rakott sarat hordták fel és az asztalra öntötték. Ez a 4 méter hosszú deszka eléggé meredek feljárót igényelt volna, ezért, a munka megkönnyítése céljából, bakszerű kiscsikóx iktattak be, majd a 4 méter deszkát még egy 2 méter hosszúval toldották meg. A 6 méter hosszú járódeszkán már könnyebb volt föltolni a nehéz, sárral töltött talicskát. A vályogvetéshez sok vízre volt szükség, ezért a placc közelében kutat ástak. A kútásást napszámban végezték. Ezeket a kutakat csak a víz szintjéig téglázták ki, a munka végeztével pedig kiszedték a téglákat, és a kutakat betemették. A tanyai kutaktól eltérően, amelyeknek átmérője 80—100 cm, ezek a kutak 200—300 cm átmérőjűek voltak. Sok vízre volt szükség: 1000 vályogra 1 köbméter vizet számítottak. A kút mellé gödröt ástak. Ez a 20 cm mély, 100 cm átmérőjű gödör víztárolásra szolgált. Ebbe a gödörbe húzták a kútból a vizet. A placc mellé, a sár keveréséhez minél közelebb ún. cserpákos gödröt vagy gödröket ástak. Mélységük 50—60 cm, átmérőjük kb. 1 méter lehetett. Ezeket a gödröket ásóval kiásták és az esésben levő csatornákkal összekötötték a kút mellett levő gödörrel. A cserpákos gödröket víztárolásra használták. Belőlük meregették ki cserpákkal (2 méter hosszú nyélre erősített vödörrel) a sárkészítéshez szükséges vizet. Az előmunkálatok után szólni kell a csoportról is. A csoport leginkább családi vonalon szerveződött. Ha ketten dolgoztak, a férj készítette a sarat, talicskázta az asztalra és vetette a válykot, a feleség egész idő alatt „csak" a válykot vetette, tehát „formázott". Egyszerre 7—8 talicska sár — kb. 300—350 darab vályogra való anyag — került fel az asztalra. Egy embernek naponta 1000 vályogot kellett elkészítenie. A csoport taglótszáma változott. Legjobb munkaszervezést az öttagú csoport eredményezett. Ilyenkor egy ember készítette a sarat, egy tolta az asztalra és hárman formáztak az asztal három szabad szélén. Ennek a csoportnak naponta kb. 5000 vályogot kellett elkészítenie. Összeszokott csoportok 6000-et is kivertek. A sár elkészítése már előző nap elkezdődött. A gödörnek kijelölt helyen felásták, majd félredobálták a fekete földet. Szükséges volt a sárgaföldig jutni, hiszen a sárkészítésnél mind a kettőre, a sárga és a fekete földre is szükség