Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Mesterektől, mesterségekről - Harkai Imre: Mezei téglaégetés

Adatközlés alapján készített szervezési séma volt. Miért? A sárgaföldet magában nehéz megmunkálni, a fekete föld bői készült vályog pedig könnyű és reped. Ezért keverték. Amikor a gödör 150—180 cm-re mélyült, már nem hányják ki belőle a földet. Magában a gödörben ástak cserpákos gödröt, a vizet oda vezették, és ott készítették a sarat. A gödör egyik oldalát úgy képezték ki, hogy az a sárral töltött talicskák feltolásához meredek rámpaként szolgáljon. Sárkészítóskor aláássák a gödör 150—180 cm magas oldalát. Az egyik munkás feljön a felszínre és ásóval addig vágja a gödör oldalát, amíg az beroskad. Ebből a földből 10 cm vastagon széthúznak egy réteget. A vízzel telt cserpákos gödörből cserpákkal meglocsolják a széthúzott földréteget. Erre új, ugyancsak 10 cm vastag földréteg kerül, s újra locsolják. Leginkább 3-4 sor földréteget húznak szét a 4—5 négyzetméter alapfelületen. A sárkészítés kapával történik. A földrakás szélén álló munkás kapával átránt egy földkupacot, majd a nagyobb göröngyöket szétüti. A sárban álló munkás előtt mindig egy üres csík húzódik. Ez választja el az áthúzott sarat a megmunkálatlantól. Az áthúzás után szétfolyó sármasszát lapáttal összehúzzák. Ezt a munkafolyamatot háromszor ismétlik meg, majd végül a lapát belső felével oldalfelületét szép simára formálják. Az este így előkészített sár másnap kb. 1000 vályog vetéséhez ad alapanyagot.