Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Mesterektől, mesterségekről - Harkai Imre: Mezei téglaégetés

Atéglaégető mesterek azonban emlékeznek más méretű téglák égetésére is: A későbbiekben a már ismert és ma is használatos méretet égették: A gazda kívánságára égettek a gangok padlójának boríttatásához használatos hatszögű téglákat is. Itt kell megemlíteni — dicsérve az égető mesterek szaktudását —, hogy tábori kemencéjükből néha agyagból égetett disznóetető vályúk és csirkeitatók kerültek ki, sőt egy ismert temerini téglaégető, „Pipás" Pásztor István mester agyagból keresztet is égetett ki az édesapja sírjára. A kiégetett téglákat minőség szerint osztályozták. A gazda kérésére a leggyakrabban megállapított arányszámok a következők voltak: 25 % flasztertégla 30 % I. osztályú tégla 25 % II. osztályú tégla 10 % III. osztályú tégla 10 % köpönyegtégla Megtörtént, hogy a megengedettnél több selejtért a megrendelő levont az árból. Ha a gazda nem tudott a téglaégetéshez elég tüzelőanyagot beszerezni, a mester nem felelhetett a téglák minőségéért. Igy a szerződésbe a tüzelőanyagot és annak mennyiségét is belefoglalták. Ezer darab tégla égetéséhez másfél kocsi szalmára volt szükség. Ez megfelel 180 kéve leveles szárnak; 80 kéve száríziknek; 120 kéve napraforgószárnak vagy két köbméter fának.