Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)
A falvak építészete - Pénovátz Antal: A vajdasági magyar parasztház
egyik sarokban a ház, majd az úgynevezett soros építkezés hagyományainak megfelelően a ház végéhez ragasztva hol alacsonyabb, hol ugyanolyan magas tetővel az /sfá//ó. Az istállót szín, fészer, disznó-, esetleg más ól követi. Az ily módon egész hosszúra nyúló épületsornak egyetlen hátránya is éppen ebben a sokszor kényelmetlen hosszúságában van. Hogy ezen segítsenek, a górét sokszor a gazdasági épületek előtti udvarrész felső végében, az istállóajtóval átellenesen és az épületsorra merőlegesen építik, elválasztva ezzel a lakóház előtti díszesebb udvarrészt a hátsó, gazdasági udvarrésztól. A hátsó udvarban kap helyet az állattartáshoz szükséges szalmakazal, szénaboglya és szárkúp, valamint a földművelés céljait szolgáló ganédomb. A telek hátsó része a gazdasági udvar után következő kert. Rendszerint konyhakertészeti célokat szolgál. A háztartás tavaszi és nyári zöldség- meg főzelékszükségletét hivatott ellátni. Művelése, gondozása elsősorban a gazdaasszony dolga. A kertben általában néhány gyümölcsfát is találunk. Leggyakrabban meggyet, szilvát, cseresznyét, de nem ritka az aima-, a körte- és a barackfa sem. Az udvart a kerttől kerítés választja el, hogy a baromfi vagy más jószág kárt ne tehessen benne. Kerítés különben az egész telket körülveszi. Anyaga különböző. Régebben általában vert falból készült, de szolgálhatott kerítésanyagul a kukoricaszár és a gally is. A házzal persze más a helyzet. A ház általában minden vidéken abból az alkalmas anyagból épül, amelyhez a legkönnyebben hozzá lehet jutni. Erdős, hegyes vidéken: fából, kőből; alföldi tájon: földből, nádból. Ez volt az építőanyaga a kövér földjeiről híres Bácskának és a végeláthatatlan legelőkben gazdag Bánátnak is. Nem is voltak itt a házak másmilyenek, csak vert falúak és nádtetősek. Építésükhöz sem kellettek különleges képesítésű szakemberek, építőmesterek; legfeljebb — ha sógor, koma, jóbarát nem volt — napszámos munkából élő faiverők, élükön egy-egy tapasztaltabb, a falverés tudományában már jártas vállalkozóval, no meg a tetőfedéshez nádazó. Maga az építkezés a leendő ház alaprajzának a kilépésével, illetve az utóbbi 50—60 évben gondos kimérésével kezdődik. Ezután kiássák a fundamentumot, lehatolnak egészen az eleven földig, majd a kiásott földet újból visszaverik. Ennek a látszólag értelmetlen műveletnek azonban korántsem az a célja, hogy általa termőre fordítsák a földet, ellenkezőleg: hogy lehatolva az elevenig, megkeressék azt a szilárd alapot, amelyre azután nyugodtan emelhetik a nem éppen könnyű kétsukkos falakat. Ha ugyanis alapásás közben gödröt, vermet vagy akármiféle okból megbolygatott földet találnak, azt kiássák, és csak a biztos alapot nyújtó eleven föld megkeresése után kezdik visszaverni a földet. A visszaverés úgy történik, hogy a két sukknál valamivel szélesebb alapárokba kb. tenyérnyi vastagon visszahányják a földet, majd a falmester lapos élű tömőfájával (Pacséron és Moravicán muszkolónak hívják) tömőzni, muszkolni kezdi a földet, a mögötte haladó falverők pedig 10—15 cm átmérőjű harang vagy még inkább csonka gúla alakú bunkójukkal, furkójukkal döngölik, keményre sulykolják a falveréshez külön előkészített, belocsolt, kissé átnyirkosodott földet. Ha kiérnek a földből, azaz elkészülnek az alappal, az állítás következik. Hat-nyolc méter hosszú szálfákat ásnak a leendő fal tövébe jobbról is, balról is, hogy közöttük mind feljebb ós feljebb emelve a sablonként szolgáló falverő deszkákat, végül is a kellő magasságig verjék a falat.
