Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

A falvak építészete - Pénovátz Antal: A vajdasági magyar parasztház

A falverés általában tavaszi munka. Ennek nemcsak az az oka, hogy a falverők foglalkozás nélküli napszámosok, akik a mezei munkák megkezdése után a kapálásból, aratásból, törésből is ki akarják venni a részüket, hanem az is, hogy a tavasszal vert fal nyáron át kőkeményre szárad, ós ősszel az épület beköltözhetóvé válik. A századfordulóig sárból is raktak falat. A deszkák közét telehányták szalmás, törekes sárral, mint manapság a betont, aztán leveregették, elegyengették, és szikkadni hagyták. Amikor a sár megszáradt, emellek, azaz a deszkákat a már fent leírt módon magasabbra tették. A sárból készült fal a vert falnál is vastagabb volt. Ha sövényfalú házat építettek, akkor a falat vesszőből, vékonyabb faágból fonták, majd szalmás, pelyvás sárral verték be. Ez a fajta építkezési mód azonban már az emlékezetben is alig él. Ha álltak a falak, igyekeztek minél előbb befödni, nehogy az eső kárt tehessen, netán szétáztassa a falakat. A befedés első szakasza a tétováz megszerkesztése volt. Ez kétféleképpen is történhetett: szelemenre ós szelemen nélkül. A szelemen nélküli tetőszerkezet az újabb, a korszerűbb. Elkészítéséhez a nagyobb mennyiségű faanyagon kívül nagyobb szaktudás is szükséges. A tétováz itt kizárólag szarufákból áll, amelyet fönt csapolássa\, felső harmadukban pedig a /fa/rasü/őnek nevezett kereszt kötéssel erősítenek össze. Alsó végük a falakon húzódó koszorúfába, esetleg a keresztgerendába van illesztve. Ha tornáca (Vajdaságban inkább csak gang\a) is van a háznak, a szarufák alsó végét a tornácoszlopokon végighúzódó szemöldökfába róják. A szelemen nélküli tetőkön általában cserép a fedóanyag. A szelemenes tető történetileg a korábbi, műszakilag az egyszerűbb. Megszerkesztése nem okozott különösebb gondot, és nem is igényelt valamiféle különleges tudományt. Még csak ácsmester sem kellett hozzá. Az építkezők — ismerősök, szomszédok, jó barátok — a ház hosszirányában középen végigfutó mestergerenda két végébe, sót ha hosszabb házról volt szó, a közepébe is egy-egy ágasfát szerkesztettek. Ezekre fektették a szarufákat alátámasztó szelement. A födém gerendáira fordított V alakban támaszkodó szarufák felrakása után a szarufák padlás felőli oldalára a padlás hosszanti síkjával párhuzamosan gerendaszerű hevedereket szögeztek a nád megtartására és rögzítésére. A tetőváz elkészítése után következhetett a nádazás. Ezt ehhez értő nádazók végezték. A nádazás lényege, hogy a tetőt beborító nádréteget annak rendje és módja szerint a szarufákhoz erősített hevederekhez rögzítsék, várnák. A tetőfedés befejezése után következett a saralás. A padlás gerendáit vastagon beterítették náddal, majd lóval megvágatott, esetleg vasvillával néhányszor átforgatott szalmás, törekes sárral jó vastagon leterítették. Később a nád helyett viklit használtak. A vikli szalmás sártekercs, amely a gerendaközök távolságának megfelelő hosszúságú lécdarab köré volt tekerve. Átmérője elérte a 15 centimétert is. A Vikiiket a kiálló lécvégeknél fogva rakták fel a gerendákra. Ma már ezt sem csinálják. Vikiik helyett sárléceket szögeznek a gerendák alsó feléhez, és erre hányják a szalmás, törekes sarat kellő vastagságban. Akár így végezték a saralást, akár úgy, a lesarait ós megszáradt padlás igen nagy mennyiségű terhet elbírt. Nyugodtan hordhatták fel rá az elcsépelt gabonát. Addig azonban akadt még tennivaló. A kész, kiszáradt falakat előbb vakolni, majd árpapelyvás finom sárral simára kellett tapasztani. Tapasztás után következett a homokozás, vagyis a falaknak homokos mésszel való átitatása, majd a meszelés. Aztán, ha a szoba