Páll István: Szabolcs megye népi építkezése a XIX. század közepén (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)
LAKÓHÁZAK
A forráscsoportunkban általában „egészen éghető" meghatározással szereplő épületek közé számítottak minden olyan házat, amelynek a fala is meggyulladhatott, ám ezeknél nem tudtuk elkülöníteni egymástól a sövény- és a szintén igen tűzveszélyes nádfalat, mely utóbbi ugyancsak megtalálható volt néhány településen, bár nem akkora arányban, mint a sövényfal. Tíz helységből van adatunk nád, nádpatsit, nádfal vagy nádfal tapasszal néven összeírt lakóházakról; közülük — más adatok híján — Polgár és Tiszalök nem szerepel a táblázatban. A megyei összesítés szerint ugyan viszonylag alacsony a nádfalú lakóházak aránya, de településekre bontva árnyalhatjuk a képet. A Rétköz mocsaras, lápos területein termett jó minőségű nádat más településekre is elhordták, így nem véletlen, hogy itt volt a legmagasabb a nádfalú lakóépületek aránya: Gégényben közel 20%, Keresztúton több mint 10%, Bújon pedig több mint 8%-ot tettek ki a nádházak. A nyíri Mezőségen több település (Büd, Polgár, Tiszadob, Tiszalök) is szerepel azon a listán, ahol az összeírok nádfalú lakóépületek meglétét is jelezték, s két nyírségi helységben (Berkesz és Téglás) is találtak néhány ilyen falú lakóházat. KISS Lajos szerint az „egyszerűbb" házak fala készült nádból 29 , amit adataink is alátámasztanak: ezeket az épületeket az összeírok általában jóval alacsonyabb értékűre becsülték, mint más, szilárdabb anyagból készült fallal bíró lakóházakat. Kőből vagy téglából szinte kizárólag a nemesek, nagyobb birtokosok és zsidó bérlők lakóházainak fala épült, a jobbágyi—paraszti gyakorlatban ezeket az anyagokat nem használták. Mivel területünkön kőbánya nem volt, a legközelebbi {bodrogkeresztúri) kőbányából is vámfizetés mellett, a tokaji Tisza-hídon vagy másutt réven lehetett csak követ szállítani, ami igen megdrágította ezt az építőanyagot. Téglát nagyobb birtokosok és közösségek helyben égettettek bizonyos épületeik felépítéséhez (több adatunk van Benkről, Keresztútról, Szentmihályról, Téglásról, Nyírbaktárói, ahol téglaégetők is működtek, de ezek csak az adott uradalmat látták el termékeikkel) 30 , s még néhány közösségi épületen kívül (kocsmák, templomok, stb.) máshol nem alkalmazták ezt az anyagot. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a kő- vagy téglafalú lakóházak aránya a megyében alig érte el az 1%-ot. Még néhány egyéb falféleségről kell itt megemlékeznünk, amelyek inkább jelenlétük, semmint nagyságrendjük miatt érdemelnek említést. Először a fából készült falat említhetjük, bár itt igen bizonytalan a megítélésünk a források ellentmondásos volta miatt. Egyetlen adatunk van, amely szinte teljes bizonyossággal faházra vonatkozik: Tiszadadán az adózók épületei között írták össze ifj. Sarudi László házát, mely „rót fából nád alat deszka padlással" együtt becsültetett 100 forintra. Kétségünk van az Eperjeskén összeírt nagy számú, „fából készült" jelölésű lakóházzal kapcsolatban (az adózóknál 22, a nemeseknél 8 ilyen épületet vettek fel a listára); kétkedésünket egyrészt arra alapozzuk, hogy túl nagy számban fordultak elő e településen a faházak, s ezt látva fel kell tételeznünk, hogy a szomszédos helységekben is lenniük kellett volna — nem is kis számban — ilyen lakóházaknak, ám azokban nem találkoztunk velük. Ezzel szemben áll egy másik adat: az Eperjeskével szomszédos Tuzséron 88 házat írtak össze, melyből egyet — a Révész Márton adózó tulajdonát képező 8x3 1/2 öl alapterületű s 1845-ben leégett épületet a tüzeset vizsgálatakor a következőképpen írták le: „egy fából készült ház mint a meg maradott részek mutatyáka legjobb gerendákkal 's ágasokkal volt ellátva". Az adat alapján feltételezhetnénk, hogy faházról van szó, de a 29 KISS L. 1932. 1. 30 Részletesebben lásd: PÁLL I. 1986/a.
