Páll István: Szabolcs megye népi építkezése a XIX. század közepén (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Összegzés

Szilárdabb falú (vályog, sár) disznóólakat főleg nagyobb birtokosok, nemesek tulajdonában írtak össze; ugyancsak az ő épületeik között vettek számba nagyobb arányban hídlásos ólakat, bár számuk az egyes településeken igen eltérő volt: voltak olyan helységek, ahol alig jegyeztek fel hídlásos épületeket, míg a megye északnyugati részének néhány falujában arányuk meghaladta a 25%-ot is. A disznóólak a portán többnyire egyedül álló épületek voltak, bár több helyen szekérszínek és tengerigórék alatt alakítottak ki számukra helyiségeket. A kisebb állatoknak helyet adó épületek közül a baromfiólak érdemelnek említést; a tyúkok tojatására szolgáló építmény, a koplaló eddig nem szerepelt a szakirodalomban. Itt a megye északkeleti részének jónéhány településéről kimutattuk meglétét, s szótári, néprajzi kutatások segítségével megfejthettük a szó jelentését. A földművelés épületei közül először a szálasgabona tárolására szolgáló csűröket taglalja a munka. Szabolcs megye átmeneti területnek számított a csűrök elterjedését tekintve: a megye északkeleti csücske tartozott legtisztábban a csűrös zónához, s itt több olyan település is volt, amelyeken az 50%-ot is meghaladta a csűrök lakóházakhoz viszonyított aránya. A megye északi részén, a Bodrogközben és a Tisza szemközti partján fekvő néhány településen is meghaladta a csűrök aránya a 10%-ot; ez a terület az észak-magyarországi csűrövezethez kapcsolódott. Két német eredetű helységben is magas volt ezen épületek aránya, ami a német telepesek szerepét mutatja a csűrök elterjesztésében. Adózók tulajdonában főként a fenti területeken voltak csűrök, míg a megye más részein nagybirtokokon, uradalmakban álltak ezek az építmények. A terület csűrtípusainak meghatározása éppen ezért nehéz, mivel a klasszikus értelemben vett csűrös zónához tartozó helységekből alig rendelkezünk az ennek megállapításához szükséges adatokkal. Annyi bizonyos, hogy csűrjeink csaknem mindenütt tégla alaprajzúak voltak, s mind a hosszanti-, mind a keresztfolyosós változatuk létezett. Utóbbi formájuk főleg a megye északi, északkeleti, csűrövezethez tartozó részén dominált. A szerkezeti szempontok szerinti csoportosítást alapul véve megállapítható, hogy mindhárom (állványos, lábas és falas) típusuk elterjedt volt a megyében, de ezek területi elkülönítése forrásaink alapján nem lehetséges. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a lábas csűrök tégla- és kőoszlopos példányait, valamint a harmadik típusba sorolt csűrök zömét nagybirtokosok birtokolták, míg faoszlopos csűröket adózóknál is számbavettek. Szénatárolók viszonylag kis területen, a megye északkeleti részén koncentrálódtak, s kapcsolódtak a beregi, szatmári hasonló típusú épületekhez. Itt arról lehet szó, hogy a megye ezen részein a mikroklíma, valamint a szomszédos területek építőgyakorlatának hatására tárolták épületekben a télre eltett szénát, míg Szabolcs más részein — néhány nagybirtokos nagyméretű szénatárolóit kivéve — a szabadban rakták össze ezt a takarmányt. Két, a szomszédos területek építményei között számottevő építmény felbukkanása is kimutatható: egyik az abora, mely a megye keleti, s a sop, mely az északi részén tűnt fel néhány településen. A pelyvások a megye minden részén, minden társadalmi réteg épületei között megtalálhatók voltak, míg a törekesek főleg a megye keleti-északkeleti részén leginkább nagybirtokosok tulajdonában lévő takarmánytárolókat jelentettek. A dohányos épületek éppen az összeírás idején kezdtek nagyobb arányban elterjedni - a dohánytermesztés nagyüzemi kiterjesztésével összhangban. Főként a Rét-