Páll István: Szabolcs megye népi építkezése a XIX. század közepén (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Összegzés

köz peremén fekvő és a Nyírség középső részének néhány településén írtak össze dohányszárító épületeket, ott is legtöbbször nagybirtokosok, zsidó bérlők tulajdonában. Forrásainkban feltűnt a dohánydepó nevű építmény is, ami véleményünk szerint vagy a latin depositoríum = raktár, vagy a szintén ezt jelentő német Depot név átvétele, s nem hozható összefüggésbe a szakirodalomban feltűnő ukrán eredeztetéssel. A szemesgabona tárolási helyéül szolgáló épületek között az évenkénti kiégetéssel megújított gabonásvermek nagy elterjedtségnek örvendhettek, mivel a szabályrendeletek minden alkalommal tiltották használatukat; a forrásokból nem tudtunk bővebb információkat szerezni róluk, hiszen maguk nem voltak éghető építmények. A gabonatartó ládák elnevezésére vonatkozó adatok azt mutatják, hogy a hombár név a Nyírség közepétől délre, a Tímár—Pazony—Piricse vonaltól nyugatra dominált, míg a szuszék elnevezést az északkeleti részen és a Rétközben használták előszeretettel. Föléjük nem ritkán külön hombártartó színeket vagy szuszékfedő ereszeket emeltek. Főleg szintén adózók tulajdonát képezték más kezdetlegesebb megoldásnak tűnő építmények, a gabonásszínek, életfészerek, garmadás- és magtartó színek is (utóbbiakat leginkább a Taktaközben és a Tisza szemközti oldalán fekvő nyíri mezőségi településeken írták össze). A szilárd falú gabonatárolók között a kisebb méretű, egyszerűbb épületek közé tartoztak az adózók portáin is szép számmal feljegyzett életes kamarák, míg a nagyobb méretű granáriumok (vagy nyelvújítási szóval: magtárak), élettartó-vagy gabonaházak leginkább nagyobb birtokosok, közösségek tulajdonában voltak. Különösen a tégla- és kőfalú, zsindely- vagy cseréptetős épületekre igaz ez, hiszen a bennük tárolt gabona nagy értéke szükségessé tette jó állagú épületek építését. Magtárakat azonban adózóknál is számbavettek, de az övéké inkább vertfallal, sövényből (paticsból) vagy vályogból készült. A több célú tárolóépületek között különféle külső kamarák szerepeltek; legnagyobb volt az arányuk a Taktaközben, ahol a porták 1/3-ánál, 1/4-énél vették lajstromba őket, míg a megye északkeleti részén alig találtak egyet-kettőt belőlük településenként. A megye keleti—északkeleti részének néhány helységében feljegyzett deszkafalú kamarák a felső-Tisza-vidéki hasonló jellegű gabonatároló építményekkel hozhatók kapcsolatba. A kukoricatárolók közül mind a sövényből font, mind pedig a léces oldalú górék és kasok megtalálhatók voltak területünkön, mégpedig minden társadalmi rétegnél, a felhasznált anyagtól függetlenül; különbségek csupán a méretekből adódtak: a nagybirtokosoknál a nagyobb termés nagyobb építményt kívánt meg. A kétféle elnevezés — góré és kas — tárgyalt korszakunkban nem függött össze anyagukkal (a szakirodalomban elterjedt az a nézet, hogy a góré a léces, a kas a fonott változathoz kapcsolható), de ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy valamikor genetikus kapcsolat volt közöttük. A tárolóépítmények között megtalálhatók voltak még a vermek (főként burgonyásvermek) és a pincék is, de ezek szinte kizárólag nagyobb birtokosok tulajdonát képezték. A porta egyéb épületei között a megye egész területén összeírtak sütőházakat, melyeknél azonban a Nyírség középső és keleti részein bizonyos tömörülés figyelhető meg. Ezekben a helységekben adófizetők épületei között is számbavettek jónéhányat, ami ezen épületfajtának a szakirodalom által a szomszédos területeken a századfordu-