Páll István: Szabolcs megye népi építkezése a XIX. század közepén (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

IPARI ÉPÜLETEK

ran voltak kedvelt célpontjai különféle bosszúknak, gyújtogatásoknak. Herceg Esterházy ajaki szárazmalmának égéséről írták, hogy „az épületek egészen fából 's az utsza közepére voltak állítva, 's így a' tűz három oldalról vette körül ezen épületeket 's a' szél 's hőség a' tapasz között lévő ágasokat és pacsitokat is földig megemésztette." A fenti adat is bizonyság arra, hogy területünkön ezen épületek majdnem minden esetben teljes egészében éghető anyagokból készültek. Kigyulladásukhoz az ártó szándékon kívül (melyre az iratokban rengeteg adatot találtunk) nem egy esetben a hanyagság is hozzájárult, hiszen ha este őröltek a malmokban, a malomházban tüzet raktak, hogy jobban lássanak! Erre egy paszabi jegyzőkönyvből van adatunk: „estvéli 7. és 8. óra tájban leg utoljára Bíró György őrlött, és miután kifogott... a' malom ház földjén lévő tűzre maga hintett port, és úgy takarta azt bé" — a jegyzőkönyv tanúsága szerint azonban hiába. A szárazmalmok rendszerint két részből álltak: járószínből (keringősátorból) és malomházból, ám több helyen egy járószínhez több malomház is csatlakozott. Kékesén Vay Lajosnak „az 844'^ évben épült, új Liszt őrlő és Kása Daráló, egy Kerengő, de Kétt Malomházzal Készült Száraz Malmát" becsülik fel, de hasonló épületekről Madáról. Őrből, Sápról is értesülünk. A malmok szerkezetének vizsgálatát kezdjük a járószínnel, melynek neve a múlt századi Szabolcs megyében sátor, kerengő, keringő volt. Ez általában sokszög alakú, sátortetővel fedett, 11 — 13 ágassal (ezuláp, lábfa, oszlop) alátámasztott építmény. Ezek az oszlopok az adatok szerint tölgyfából készültek, míg a rájuk támaszkodó általában 12 db sátorfát fenyőből faragták vagy fűrészelték. Ezekre támaszkodtak a sátortartó oszlopokkal azonos számban készült főszarufák (egész szarufák), valamint a kétszer annyi mellék- vagy vendég szarufák. A csúcsban összefutó fő- és mellékszarufák alatt volt a csillagkötés, amely a tetőszerkezetet merevítette. A keményfa gombszár valószínűleg a csillagkötésből függőlegesen nyúlt a tetőn kívülre. A szarufákat be/écelték (Radon „Fenyő szálakból hasgatott lécz a' mire 8 szál mentt", Vasmegyerben pedig „A Tető alatt van 70 pár Lécz"), majd befedték. Az ezzel az adattal együtt közölt malmok több mint 60%-át náddal fedték, közel 20%-ukat zsindelytető borította,majd messze mögöttük a deszka- (majdnem 10%) és a zsúptető (kb. 4%) következett. Vegyes tetőhéjazatok is voltak: ezek egy részénél a tetőt erősítették oly módon, hogy a náddal, gyékénnyel vagy zsúppal fedett tetők ereszét zsindellyel vagy deszkával szegték, de arra is van adatunk, hogy gyékényt és zsúpot „házasítottak össze", ahol a gyékény vagy a felső szegest adta, vagy külön a malomházat fedte. Egy—egy malom nádazásához Püspökladányban 1100, Vasmegyerben és Radon 4—4000 kéve nádat használtak fel. A keringősátor belső berendezését azonos elemek alkották a különböző szárazmalmoknál. A sátor alatt helyezkedett el a keringő, melynek részei majdnem minden esetben megegyeztek; eltérés a méretekben adódhatott: a sátor közepén függőlegesen állt a bálvány vagy bálvány gerenda, mely a malom fából készült szerkezeti elemei közül az egyik legnagyobb értéket képviselte. A bálványba annak alsó harmadában 12 küllő vagy küllőfa volt vízszintesen becsapolva; ezek a 12 ívesen kiképzett talpfát merevítették. A keringő vízszintes síkban tartását a bálvány felső végéhez csatlakozó 12 karfa biztosította. A bálvány alul a 3 vagy 4 darabból álló medvére vasból készült, vasperselyben forgó csappal támaszkodott, a felső részét pedig a járomfa tartotta. A talpakból, azok külső részén fafogak álltak ki, amelyek a malomházban elhe-