Balassa M. Iván: Báránd (Bihar megye) települése és építkezése (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)
ezek közé betették a megfelelő számú nádkévét. Minden nap meglocsolták a szegesre előkészített nádat, megfogatták a kévéket, hogy ami alul volt, felülre kerüljön, s egyenletesen nedves legyen mindegyik. Ha a nád megpuhult, lehetett kezdeni a szegíst, szegest. A gerincen túlnyúló nádvégeket előbb kétfelé letörték, a jobb tetősíkról balra, a balról jobbra. Ezt rendszerint le is kötötték. Ezután, ha szükséges volt, nádpamacsot készítettek, ugyanolyat, mint az a korc, amivel a tetősíkokon fogták le a nádkévéket. Ezt végigfektették a gerincen, azért, hogy szép egyenes szeges alakuljon ki. A nádpamacsot nem minden mester alkalmazta. A megfelelően előkészített nádat azután a gerincen ülő nádazó szétválasztotta fél kévére, .egyik felét az egyik oldalra, a másikat a másikra rakta. Mellétette a következő kévét, ennek felével háromágú fonással összefonta. A végeket mindig behajtotta az elkészült rész alá. Úgynevezett pacsirta fejű fonás volt ez, ahhoz a kötélfonáshoz hasonlították, melyet aratáskor a kéve bekötéséhez használtak. Két oldalt a szegís 80—100 centiméterre nyúlt le a gerinctől, ennek végét végigcsaptattkk vesszővel, léccel és lefogatták. Az emlékezettel elérhető időben, a századforduló tájától csak a legszegényebb helyen hagyták szabadon a szegest. Ahol csak tehették, keskeny deszkából koporsót, koledát tettek a gerincre, két L alakban összeszegezett, mintegy 20 centiméter széles deszkával védték a szegest a széltől, esőtől. A nádverővel felvert tető apróbb egyenetlenségeit ezután kijavították, mint mondják, felpucolták. Az 1930-as évektől meglehetősen lassan terjedő cseréptető készítése megfelel az általános gyakorlatnak. A hazai cseréppel fedett tetőt sűrűbben kellett lécezni, alattuk egyáltalán nem volt félágasos, németágasos tetőszerkezet. Leggyakrabban a dőlt- vagy állószékes gazdaházakat fedték cseréppel. Az épület falának bepucolása, mint erről már korábban szó esett, nem mindig az építésre vállalkozó mesterember feladata volt. De akár a mester, akár felfogadott specialisták vagy legritkábban maga az építtető végezte el ezt a befejező munkát, az eljárás azonos volt. A tapasztás legalsó rétege még erősen szalmás sárból készült, ezért ez esetben is előfordult, hogy a sarat lóval járatták meg. Az erősen törekes sarat hordták fel első rétegként a falra, majd egy, immáron csak pelyvával kevert réteg következett. Ebbe, aki csak tehette, lótrágyát is kevert. Az általában alkalmazott harmadik réteg már csak viszonylag híg sár volt. Főleg az első két réteg esetében vártak, amíg a felhordott tapasztás kissé megszikkadt, s csak ezután következett az újabb. A harmadiknál nem feltétlenül kellett megvárni a szikkadást. Az asztalosok által elkészített ajtók-ablakok beállítása, mint említettük, az építés különböző szakaszaiban történhetett meg. Mivel azonban a lakóházakon, az istállókon, egyéb gazdasági építményeken általában más-más szerkezetűek voltak ezek, részletesebben az épületek bemutatásakor szólunk róla. Hasonlóképpen a csak lakóházaknál előforduló tüzelőberendezésekről, valamint a padlózatok kialakításáról. * A Báránd népi építészetében alkalmazott építéstechnikákat, épületszerkezeteket elsősorban közvetlen környezetével, a Sárrét, valamint a Nagykunság, Hajdúság és a Bihari síkság építkezésével vetjük össze.
