Balassa M. Iván: Báránd (Bihar megye) települése és építkezése (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Nádtető javítása — 1982. SZNM F. 39. 684. végét, az ereszt tartó deszkákat. A drugánokat kötéllel, estránggal ki is kötötték úgy, hogy 60—80 centiméter legyen a tető kinyúlása, az eresz. Az első' sor nádat tövével a drugánok által tartott deszkához tették, ezt a legalsó sort terítésnek nevezték. A felrakott nádat ezután csaptatták, korábban gallyfával, hosszabb fával, az 1930-as évektől gyakran léccel is. A csaptatásnál az egyik mesterember belül volt, a másik kívül, az utóbbi nádkötő tűvel átdugta azt a drótot, mellyel azután a bent lévő össze tudta szorítani a nádat. A gally vagy léc csaptatót munkaeszközként használták, mert velük csak ideiglenesen rögzítették az összeszorított nádat. Ezután nádból forcer készítettek. Összefogtak húsz-harminc szál nádat, egy vastag összmaroknyit, ezt gyékénnyel, később dróttal, madzaggal összekötötték, és végigfektették a csaptatás mellett. Azután ezt behurkolták, bekötötték, rendszerint korcvesszővei. Itt már nem volt szükség nádkötŐ tűre, mert a kihegyezett vesszőt át lehetett dugni a nádon. Mikor ezzel végeztek, elengedték a csaptatást, levették a gallyat vagy lécet, hogy a következő sornál hasonlóképpen eljárva újra felhasználják. A második sortól a nádat már felhajtották, felverték. Átlagosan három-négy sor nád ment fel egy tetőre, természetesen a tető magasságától és szélességétől függően. A nádtető befejezése, a szegís elkészítése kívánta meg a legnagyobb szakértelmet. Már a nádalás elkezdése előtt a jó mesterember felmérte, hány méter lesz az épület gerince, milyenek a rendelkezésre álló nádkévék, „.. . oszt kialakította magának a gondolatot, hogy no, hány kíve nád lesz elíg." Levertek négy cölöpöt, téglalap alakba, és