Balassa M. Iván: Báránd (Bihar megye) települése és építkezése (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)
újabb vályogsort raktak rá. Egy átlagos magasságú háznál három sor sárréti kapcsot raktak a falba. A fal rakásakor az ajtók és ablakok helyét kihagyták. A tokokat azonban csak akkor rakták be, ha nem túl gyakran borított, béléses ácstokos ajtókat és ablakokat készítettek. Az egyszerű ácstokos vagy borított ácstokos ajtók esetében jobbnak tartották, ha később építik be a tokot, az ablakoknál pedig különösen fontos volt, hogy a fal előbb megülepedjen, mert az ablakszárnyakat nehezebben lehetett hozzáilleszteni az ablaktok esetleges torzulásaihoz. Az ajtók és ablakok feletti áthidalásokat rendszerint már a fal rakásakor elkészítették . Viszonylag ritkán készítettek egyszerű fa áthidalást, s azt is rendszerint a kisebb igényű épületeknél, az istállóknál, ólaknál. Az adatközlők bontási tapasztalata arról vallott, hogy már a XIX. század közepétől teljesen általános lehetett a boltövvel való kiváltás, a lakóházon rendkívül ritkán fordult elő a fa áthidaló. Az ajtók, ablakok feletti boltöv szinte kizárólag vályogtéglából készült. Külön kiválogatták az erre a célra szánt vályogtéglákat: „Úgy mondtuk, hogy a foghagyma szagú vályogot, hogy annak jó minőségűnek, sarkasnak, formásnak, szép laposnak kell lenni. . . ". A bolthajtáshoz előbb készítették a ruminádot, a formát, amire rakták a vályogtéglákat. A deszka formából rendszerint annyit csináltak, ahány féle ajtót, illetve ablakot akartak készíteni. A bolthajtást viszonylag alacsonyra készítették. Egy átlagos ablaknál, melynek teljes nyílásszélessége mintegy 80 cm, a legfelső pontja az indítás felett mindössze 6—8 centiméterre terjedt. A felállított vályogtéglák a falban 2—2 7 2 sor vályoggal érintkeztek. A boltív tetején egy vagy két, megfaragott vályogtéglával feszítették be a többi vályogot. A fal tetejét általában 18—20 sor vályog után érték el. Ha azonban módosabb gazda számára építettek, a kellő belső magassághoz szükséges falra még további háromnégy esetleg hat sor vályogot raktak, ezzel már a tetőteret magasították, s rangosabbnak is hatott a lakóház. A fal tetejére — a hosszirányú és a két végén lévő keresztirányú falakra fektették fel a majorpangot. Ha magasítás volt a házon, akkor annak tetejére is raktak hosszirányban egy-egy, hasonlóképpen majorpangnak nevezett gerendát. A lakóépületeknél elsősorban a XIX. század végéig a majorpanggal egy magasságban futott a ház hossztengelyében a mestergerenda. Ezt azonban már a XIX. század nyolcvanas éveiben épült házaknál általában elhagyták. A majorpangva, és ahol volt, a mestergerendára feküdt fel a keresztgerendázat, afolyógerendák. A tetőszerkezetek közül Bárándon ismerték és alkalmazták az ágasfás-szelemenes megoldásút, de csak a XIX. század közepe előtt épült házaknál. Az 1980-as éveket egyetlen ilyen tetőzetű ház sem érte meg, s az adatközlők sem vettek már részt építésükben, így a szerkezet leírásánál csupán az emlékezetre lehet hagyatkozni. Egy átlagos, háromhelyiséges lakóépületnél rendszerint két ágast állítottak le az épület két végén. Az ágas megnevezésére már nem emlékeznek. Gyakran „kétágú akácfából" készült, azaz felül természetes villás elágazása volt. Az általában szükséges harmadik alátámasztás az épület közepénél félágassal vagy ollóágassal történt. Az előbbi a mestergerendára támaszkodott, ezért jobbnak tartották ez esetben is az ollóágas alkalmazását, mert az kevésbé nyomta a falat. Az ágasok tartották a gerincen futó szelement.