Balassa M. Iván: Báránd (Bihar megye) települése és építkezése (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

ez is közrejátszhat abban, hogy az 1880-as évek nagy építkezési periódusát megelőző időkből csak mutatóban maradt meg épület, hiszen a Sárrét ármentesítését megelőző időszak szerényebb anyagi körülményei között nem vagy csak. korlátozottan volt lehetőség a tartósabb szerkezetek építéséhez szükséges, elsősorban faanyaghoz hozzájutniuk, s így ezek az épületek hamarabb elpusztultak. Építés Bárándon a parasztember legfeljebb olyan kisebb, sokszor hevenyészett építmény elkészítésére vállalkozott, mint a baromfiól vagy a krumplisverem. Minden egyéb építményhez mesterembert fogadtak, akik egyszemélyben voltak ácsok és kőművesek, de még tetőfedők is. A mester általában az egész építmény építését elvállalta, tehát az ács és a kőműves munkát is, különbség csak annyi, hogy volt aki tapasztassál együtt vállalkozott, s volt, aki anélkül. Az 1920—1930-as évekig búzában egyeztek meg, legtöbbször úgynevezett bennkoszttal. Ilyenkor a mestert az építtető kosztolta. Az egyességnél természetesen azt is számításba vették, hogy mennyi lesz a segítség, a gazda mely munkához mozgósítja családját, rokonságát, ismerőseit segítségbe. A gazda határozta meg az épület nagyságát, az alapot ennek megfelelően jelölték ki. A századforduló után a tanultabb mesterek úgy jelölték ki az alapot, hogy az első belső, azaz a telekhatár felőli sarokhoz leütöttek egy karót, majd ettől collstokkal kimérték az épület hosszát a kerítéssel párhuzamosan. Ezután úgynevezett mezővinklit csináltak : három lécet összeszögeltek úgy, hogy az egyik hatvan, a másik nyolcvan, a harmadik száz centi legyen. így készítették el a derékszöget. Emellett kijelölték a két véghomlokzat irányát, erre rámérték a szélességét az épületnek. A közfalakat a megfelelő helyen szintén a mezővinklivél jelölték ki. Az épületek, elsősorban a lakóházak, istállók alapot kaptak. A földet a leendő falnak megfelelően, annál nem sokkal nagyobb szélességben, kb. 50—60 cm szélesen kiásták, olyan mélységig, amíg el nem érték a természetes földet, a szűzföldet, a bolygatatlan altalajt. Ezt a keménységén túl onnan lehetett felismerni, hogy ha végigtaszították rajta a lapátot, a föld ragyogott. így természetesen nagyon változó mélységű volt az alap, volt ahol csak hatvan centire kellett lemenni, de előfordult, hogy csak két méterre találták meg a kellően szilárd réteget. Különösen sok problémát okozott, ha régi kútra, hamusgödörre ástak rá. Azután a kitermelt földet tömőfával visszadöngölték. Akkor dolgozott jól a mester, ha nemcsak a kitermelt föld fogyott el, hanem pótolni is kellett, hogy a döngöléssel felérjenek a föld színéig. A falat egysorosra rakták, tehát olyan széles volt, mint amilyen hosszú egy vályogtégla, azaz korábban elérte az ötven, századunkban a 40—45 centiméter közötti szélességet. A vályogot nem túl híg törekes sárral kötötték. Mint mondják, a vályogfalnak az volt a titka, hogy nem volt szabad vastagon sározni, mert a túl vastag rétegben felrakott sáron elcsúszott a vályogtégla. Ha a mester egy kicsit is adott magára a két vályog közötti hézagot felkente, mert szégyennek számított, ha át lehetett látni a falon. A vályogfal kötését erősítette a nádkötís, a sárréti kapocs. Hat sor vályog után körben az egész falra mintegy négy ujjnyi vastagságban nádat terítettek, ezt lesározták, és