T. Bereczki Ibolya, Sári Zsolt szerk.: A népi építészet, a lakáskultúra és az életmód változásai a 19-20. században - Tanulmányok a Dél-Dunántúlról és Észak-Magyarországról (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

VASS Erika: Eltérő értékrendek egy völgységi faluban a 20. század második felében

létrejött csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény alapján 1947-48-ban Csehszlovákiából magyarokat telepítettek át, a helyükre pedig Magyarországról szlovákok költöztek.

27 Az induláskor azt sem tudták, hogy hová fognak kerülni: „Bátaszéken voltunk leállva a vagonokkal, és ott intézték. A hidasi állomásra hoztak, és onnét teherautóval ide. Nem tudtunk semmit, hogy hova, merre." A lakosságcsere egyezmény értelmében a Csehszlovákiából áttelepített magyarokat a magyarországi szlovákok házaiban kellett volna elhelyezni, ám ez több ok miatt sem volt lehetséges. Egyrészt Csehszlovákiából kb. 90 000 magyar érkezett, míg a Csehszlovákiába áttelepült szlovákok kb. 60 000-en voltak.

23 Másrészt az áttelepített magyarok jobb módúak voltak, mint a helyükre kerülő magyarországi szlovákok, s így a magyarországi házak sok esetben kicsinek bizonyultak a magukkal hozott bútorok, gazdasági felszerelések számára. Ezt azzal próbálták a telepítők ellensúlyozni, hogy a felvidéki magyarok egy részét Tolna és Baranya megyei németek házaiba költöztették. Ily módon a Völgység 22 településére 493 felvidéki család érkezett.

29 Egy sváb asszony elmesélte, hogy a telepítők az ő házukat is megmutatták egy oda került felvidéki családnak. A kitelepítésükre csak azért nem került sor, mert a felvidéki férfinek nem felelt meg a telek: az ugyanis olyan keskeny volt, hogy nem lehetett volna rajta lovaskocsival megfordulni. A felvidéki magyarok helyzete a székelyektől abban különbözött, hogy a szervezett telepítés következtében minden ingóságukat magukkal hozhatták. Több vagonnyi bútort, mezőgazdasági eszközt (például ekét, cséplőgépet, az akkor még ritkaságszámba menő traktort) szállítottak vasúton új lakóhelyükre, „...mindent el szabad volt hozni ebből a szempontból. Mer ezek a székelyek bizony nem hozhattak semmit. Csak ha volt kocsijuk, ami arra fölfért. Mindent: gabonát is elhozhattuk, kukoricát vagy szénát az állatoknak. Búzát, abból ve tett úk itt is az elsőt, amit onnan hoztunk. Zsákokba fel volt szedve, belerakva a vagonba. " Az új telepesek közül a felvidéki magyarok voltak azok, akik leghamarabb elhagyták a számukra kijelölt házakat, és városokba vagy egykori szülőhelyükhöz közelebb, Észak-Dunántúlra költöztek. Ebben közrejátszott az is, hogy őket kisebb csoportokban szórták szét a falvakban. Egy-egy községbe kevesen érkeztek, és ugyanabból a községből sok helyre kerültek. Ezért hiányzott számukra a közös múlt megtartó ereje. Beilleszkedésüket megnehezítette, hogy ők nem akarták elhagyni otthonaikat, illetve új lakóhelyükön ellenséges légkör fogadta őket. Helyzetüket átmenetinek érezték, és abban reménykedtek, hogy hamarosan visszatérhetnek szülőföldjükre, saját otthonaikba. Ezért sokáig nem is csomagolták ki a magukkal hozott tárgyaikat. Az eltérő értékrendek A lakóhelyváltozások ellenére az emberek mentalitása, normái nem változtak meg azonnal, hanem a magukkal hozott hagyományokat őrizték meg, mint identitásuk fontos alkotóköveit. 27. A telepítés történetéről nyújt átfogó képet: VADKERTY Katalin 2001.; SZARKA László (szerk.) 2003. 28. TÓTH Ágnes 1993. 169. 29. FÜZES Miklós 1991. 37.