Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

A magyar parasztság kerekes járműveinek történeti és táji rendszerezéséhez (1973)

Másik osztályozó elvünk a négykerekű jármú rúdjának formája és száma lehet. Köztudott, hogy Magyarországon a szarvasmarha a szekeret rúdjánál fogva vontatja, a rúd végén közbeiktatott tézslafej, illetve járom, iga segítségével, s az ökrösszekér rúdja nincs kimerevítve; vertikálisan le s föl mozgatható. Ezzel szemben a ló a tengelyre csatlássz\ erősített feihércnél fogva, a hámfákhoz rögzített kötéllel (istráng) húz. A lovas szekér rúdja ki van merevítve az éha, juha nevű alkatrésszel, melyet az ökrös szekéren nem találunk meg. (Juha: a szekérrúd szárnya végén a nyújtó alatt keresztben fekvő fa, amely a rudat egyenesen tartja.) A lovas szekér rúdjának a fékezés, tolatás alkalmával van szerepe; a lovak a nyaklóról vagy a szügyellőről a rúd elülső végére vezetett tartólánccal fékezik, tolatják a szekeret.

69 Fontosabb szempont lehet a lovas és az ökrös szekér rúdjának különbségeinél a szekér rúdjainak száma. A magyar parasztság túlnyomórészt egyrúdú szekereket használ. Dokumentálni fogja ezt a tényt a Magyar Néprajzi Atlasz térképe is. A kétrúdú szekerek (most csak a négykerekű járművekről van szó; a taligák túlnyomórészt kétrúdúak Magyarországon) a nyelvterület északkeleti részén a Felső-Tiszántúlon, Erdélyben és Moldvában használatosak, tájilag váltakozó intenzitással. A kétrúdú szekerek jelentősége Kelet-Európa felé haladva fokozódik. Eurázsiában „az egy rúd + páros fogatolás" és a „két rúd + egyes fogat" elterjedtsége között éles határvonalat lehet húzni. A Baltikumtól kiindulva félkörben a Kaszpi-tengerig halad, majd onnan az Altaj mentén Kína déli határáig húzódik ez a vonal. Ettől északra azaz Kelet-Európa túlnyomó részében - a két rúd közé állított egyes fogat, tőle nyugatra és délre az egy rúd mellé állított páros fogat van túlsúlyban.

70 A kétrúdú szekér recens geográfiai elterjedtsége mellett figyelmet érdemel jelentőségének időbeli ingadozása is. GUNDA Béla széles etnológiai tájékozottsággal tette helyére a magyar kétrúdú {ajonca) szekér, korábban már müvelődéstörténetileg megvilágított kérdését.

71 Az ajonca szó szláv eredete nagyban valószínűsíti feltevését, miszerint ez a szekértípus a szláv népektől terjedt a szomszédos népek felé. Magyarországra lengyel-orosz területekről kerülhettek be a kétrúdú szekerek már a 14. század előtt. GUNDA Béla feltevéséhez hozzáfűzzük, hogy nem egyszeri, hanem többszörös átvétellel kell számolnunk. Erre utal, hogy a régiségben szereplő ajonca szót SZINNYEI tájszótárában hiába keressük. Nem találjuk a Néprajzi Atlasz anyagában sem. Ezzel szemben az erdélyi, 69. Emlékeztetünk arra, hogy a középkor elejéig a ló egyetlen befogási módja a jármolás volt. Az „antik" fogatolás természetesen a ló vonóerejének csekély töredékét hasznosította csupán.; Vö, TARR László 1968. 50. 70. Vö. TARR László 1968. 24. A jármolás módjainak elterjedtségi képe kiterjeszthető a lófogatolás alapváltozataira is. 71. GUNDA Béla 1934. 93-96. Részletesen adatolja a kétrúdú szekér európai elterjedtségét, körvonalazza Kárpát-medencei területét: „Debrecentől Szatmár megye Szamos menti részéig, Zemplén megyében a szegénység körében használatos. Erdélyben a románok és a székelység kivételével általában használják. Az utóbbiaknál Háromszékben és Aranyosszékben szórványosan látható. Megvan a moldvai csángóknál is." (uo. 93.) A magyar művelődéstörténeti vonatkozásokhoz vö. KROPF Lajos 1898. 238.; DOMANOVSZKY Sándor 1917. 49.; TAKÁTS Sándor 1921.