Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

A magyar parasztság kerekes járműveinek történeti és táji rendszerezéséhez (1973)

moldvai magyarság karuca, holubáj, huluba néven ismeri. Nyilván újkori román, ukrán közvetítés révén. A magyar kétrúdú szekér fogatolása - mint arra már GUNDA Béla rámutatott - eltér a keleti szlávokétól, mert a ló a két rúd közé elhelyezett hámfánál fogva húz. Ez a megoldás a kétrúdú szekér keleti szláv területein ismeretlen. Parasztságunk viszont a nyakhámot, a kumetet, illetve az ív alakban meghajlított dugat, amely a ló feje fölött elhelyezve a szekér két rúdját kapcsolja össze, nem használja, nem ismeri.

72 A kétrúdú szekér középkori elterjedtségét Magyarországon nehéz volna meghatározni. Alighanem más volt, mint az újkori. Erre mutat egy Károly Róbert idejéből ránk maradt feljegyzés is: „Sasváron vagy Szenicén (Nyugat-Magyarország, -PK .A.) árus kocsitól, mely közönségesen 'rudas'-nak neveztetik 1 lotto vagy 3 nehezék, az 'ainczás' nevű kocsitól félvám, vagyis fél lotto jár."

73 A Magyarországon 1433-ban átutazó Bertrandon de la Broquiére sokat idézett sorait az egylovas könnyű szekérről, hiba lenne csak az Alföldre vonatkoztatni. Az általa leírt típus minden bizonnyal kétrúdú szekér volt.

74 A vámtételekből világos, hogy a rudas, azaz egyrúdú szekér legalább kétszer olyan súlyú teher szállítására volt alkalmas, mint az aincza, amit személyszállítás mellett teherszállításra is használtak. Viszont aligha hihető, hogy az Anjou-kori magyarok általában egylovas kocsin indultak „nagy útra", mint azt idézett francia utazónk állítja. Valószínűbb, hogy a lóállomány táji és üzemek szerinti megoszlásának függvényeként változott már akkor is az egy- és kétrúdú szekér elterjedtsége, akárcsak a későbbi századokban. A magyar lótenyésztés történeti-táji differenciáltsága alapján feltehető, hogy az Alföld és a Kisalföld lótenyésztő magyarsága mindig is kevésbé szorult rá az egylovas, kétrúdú szekér használatára, mint az Északi-Kárpátok, vagy az Erdélyi-medence parasztsága. Ezzel szemben kifejlesztette - elsősorban az úri kocsizás - a kettőnél több (három-négy-öt-hat-hét) lovat szükségelő fogatolási módokat.

75 E helyen nincs terünk a fogatolás, jármolás kérdéskörének bevonására, noha az elválaszthatatlanul kapcsolódik a járművek szerkezeti típusaihoz, s a kerekes járművek fejlődését szoros kölcsönhatásban kell látnunk a fogatolás, jármolás fejlődéstörténetével.

76 72. A duga, Krummholz-kéróés legfrissebb összefoglalásához I. VIIRES, Ants 1971. 428-449. A magyarországi Nmeihez I. MÁRKUS Mihály 1941.; TIMAFFY László 1967. 73. MISKOLCZY István 1923. 152. 74. SZAMOTA István 1891. 95. nyomán idézett sorai: „Magyarországi utazásom alatt gyakran találkoztam szekerekkel, melyeken hat, hét vagy nyolcz egyén ült és mindezt egyetlen ló húzta, ugyanis ha nagy útra indulnak, egy lovat szoktak befogni. A hátulsó kerekek magasabbak az elsőknél. Fedelök igen szép, az ilyen fedeles kocsik oly könnyűek, hogy kerekekkel együtt, akár egymaga vállára veheti és elviheti. Az ország róna lévén, a lovak mindenütt ügetve mehetnek." E sorok interpretációjához I. GUNDA Béla 1934. 95.; K. KOVÁCS László 1948. 5. 75. Vö. PETTKÓ-SZANDTNER Tibor 1931.; A debreceni fogatokhoz: HERMAN Ottó 1910.; ECSEDI István 1911.; BALOGH István 1965-1966. 76. A jármolás, járomformák európai etnológiájához I. Národopisny Vestnik Ceskoslovensky lll-IV. Brno 1969. kötetében megjelent tanulmányokat. Lásd még BODÓ Sándor 1966.; BODO Sándor 1969.; A lószerszámok néprajzához: BALOGH István 1965. 178-184.; TIMAFFY László 1967.