Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
VOIGT Vilmos: Természeti környezet, épített környezet - folklórunkban
hangsúlyozták az egyes betyárok tájhoz kötöttségét: ám ezt folklórökológiai megjegyzések szinte sosem követték. Mintha a betyárok csak a társadalmi környezet kifejezői lettek volna, akik nem is éltek a tájban. (És nem a falvakban!) Szépírónak jobb megfigyelők voltak. Nemcsak PETŐFI-re gondolhatunk (az Alföld és a girbe-gurba hegyvidék szembeállításával), nemcsak JÓKAI varázslatosan sokrétű magyarországi tájleírásaira, hanem akár MÓRICZ Zsigmond, sőt KRÚDY Gyula folklorisztikailag is rendkívül pontos ökológiai szemléletére. Csupán parasztfilmjeinkben bukkan fel ilyen érzékletes módon a táj: SZŐTS Istvánnál csakúgy, mint JANCSÓ Miklós legjobb műveiben Az is csak a program szintjén maradt, hogy át kellene tekintenünk a magyarság történetét ilyen szempontból, a környezet óriási változásait sorra véve. Találunk ugyan mondatokat, sőt oldalakat erről történelmi kézikönyvekben, ám alapos és részletes munkák eddig nem tárták fel, pontosan mit is jelentett a magyar nép (és a magyar társadalom egésze) számára a honfoglaláskor az új terület, Szent István korától a falvak kialakulása, a tatárdúlás és az újjáépítés, a török hódítás, majd az újratelepítés, a feudalizmus vége meg a kapitalista körülmények rohamos elterjedése, de akár az 1945-ös földreform, a téeszesítés, az újratéeszesítés (1958-1960), és természetesen az 1989 utáni évtized ökológiai változása. írtak a kutatók a 16. századról szólván a hatalmas alföldi „városokról", a tanyák kialakulásáról és átalakulásáról, a kubikusokról, talán még a vasutak elterjedéséről is ám nem összefüggő, nem következetes, nem részletező néprajzi monográfiában, és nem is folklorisztikai megjegyzésekkel. Nálunk a „Magyarország történeti földrajza (immár több mint egy évszázada sikerágazata történettudományunknak) minden ilyen jellegű adatgazdagsága ellenére sem ilyen jellegű szemléletet képvisel. Ezt mintegy utólag, az olvasónak magának kell(ene) a kézikönyvből kideríteni. A két világháború közti nagy, mintegy 50 kötetre (!) tervezett A magyar történettudomány kézikönyve nem tartalmaz ilyen javaslatot. MÁLYUSZ Elemér ugyan ígért egy kötetet, Magyarország történeti föld- és néprajza címmel, ez azonban sosem készült el, és a szerző más művei ismeretében joggal gondolhatjuk, hogy ez sem igazi tájtörténet lett volna. A hasonlóan széles körűre tervezett (ám már nem monográfiákból, hanem mondjuk egy-egy íves szemlékből álló) a Magyar Népkutatás Kézikönyve sorozat számára MENDOL Tibor készítette el A magyar emberföldrajz múltja, jelen állása és feladatai című szemléjét (1947). Ez igen plasztikus, reális képet ad a hazai emberföldrajz történetéről, sőt problémáiról is - ám mondjuk az épített és természetes környezet tényezőinek összevetését nem említi. Ezért sem csoda, hogy a folklóradatok még színesítő mozzanatként sem kerülnek elő. És e sorozat más szerzői, akiknek témája ezt lehetővé tette volna (K, KOVÁCS László, VAJKAI Aurél) sem fordítottak figyelmet e tárgykörre. Hogy befejezzük e szemlét, végül is csak arra hivatkozhatunk, hogy máig sem változott a helyzet. Az új akadémiai kézikönyv, a Magyar Néprajz Életmód című kötetében (1997), amelyben pedig igen részletes és pontos képet kapunk az épületekről és a településekről, legfeljebb BAKÓ Ferenc pár oldalas áttekintésében („a népi építészet esztétikája, forma és díszítés") lehetne szó e kérdéskörről - ám itt sincs.
