Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
KÓSA László: Múlt, jelen, jövő
lom természetének olyan jellemzője, mint az ideológiai hegemóniára törekvés szaktudományunk múltján máig tapintható, maradandó nyomokat hagyott. Voltak ennek tragikomikus vonatkozásai (Sztálin- és Rákosi-születésnapok köszöntése), sor került a tudományos hitel rontására (munkásfolklór-hamisítások) és kihatott az emberi-szakmai kapcsolatok romlására (a szakmai bírálatot esetenként az ideológiai váltotta föl). Az a kizárólagossági kényszer, hogy tudományos fokozatot csak dialektikus materialista meggyőződésűek szerezhettek (az MTA alapszabálya ezt a tételt 1979-ig tartalmazta), számunkra már önmagában is kétségbe vonja a rendszer legitimitását. Történelmi szerencsénkre a néprajz nem került be azoknak a tudományoknak a körébe, amelyek az uralkodó párt szerint szoros ideológiai ellenőrzést szükségeltek. Ez az egyik oka, hogy korábbi eredményeit, nézőpontjait és módszereit álcázva, lényegét kevéssé érintően, "átfestve" vagy hivatalosságnak tetsző értelmezéssel szalonképessé téve, több-kevesebb megalkuvással sikerült átmentenie. Igazán nagy károsodás azzal ért bennünket, hogy majdnem teljesen megszakadt a másfél száz esztendős szellemi kontaktus folytonossága Európával. Ebben a körben nem kell kiemelten hangsúlyoznom, ezért csak emlékeztetek a tudománytörténeti igazságra, hogy egy tudományág fejlődését merő tévedés pusztán külső hatások átvételén mérni. Legalább annyira jellemző, hogy egy tudomány mit és hogyan sajátít el az elérhető nemzetközi ösztönzésekből, mennyit tesz hozzájuk, hogyan alakítja azokat. Ezzel azt szeretném kifejezni, hogy a magyar néprajz sem fogadott el mindent a kínálatból. A durva politikai beavatkozás folytán azonban a válogatás lehetősége szűnt meg, illetőleg jelentéktelenné vált azzal, hogy a nyugati módszereket, eszméket ártalmasnak és ellenségesnek minősítették, az utazások, külföldi konferenciarészvételek és ösztöndíjak, valamint a külföldi kollégák hozzánk látogatásának száma minimálisra csökkent, titkosrendőri engedélyhez kötődött, a szakkönyvbehozatal minden korábbinál esetlegesebbé vált. Ez az a maradandó károsodás, aminek nyomát máig nem tudtuk eltüntetni. Igaz, hogy a nyílt és határozott tiltás, amit különben sosem vontak vissza, csak néhány esztendeig tartott, de enynyi elegendő volt ahhoz, hogy hátrányosan korlátozó és önkorlátozó reflexek beidegződjenek. Az előbbiekben vázolt pozitívumokkal szemben nem tagadjuk, hogy a néprajz művelőiből nem hiányzott az elzárkózásra, önmagukba nézésre, módszerek és kutatási aránytalanságok konzerválására való hajlam, sőt éppen ezeket erősítette föl a mögöttünk lévő korszak. A jelen De hadd ne élezzem a mostani ünnepélyes alkalommal a bíráló hangot! Amikor a jelenhez érünk, és mérleget készítünk, kapjon most erősebb hangsúlyt az elismerés, az eredmények fölmutatása, mert van rá okunk. Ezzel nem rejtjük el, nem töröljük ki a múlt foltjait, nem mentjük föl a hibázókat, s nem felejtjük a külső körülményeket, de nem is hárítunk rájuk minden problémát és gondot. A nagyobb részben századunk első felére eső alapozás és a szorgalmas előmunkálatok többnyire a század második felében hoztak eredményt. Az átmentésnek megvolt az ára.
