Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

MOHAY Tamás: Új kérdések és új határok a néprajzban: az ezredforduló perspektívái

Ha figyelmünket most a politikai határoktól tovább, a kulturális határok felé fordítjuk, akkor azt látjuk, hogy sokszor felvetett, és szinte már elkoptatott fogalmak vesznek körül: ilyenek a globalizáció, a multinacionális vállalatok, a nemzetközi bűnözés, a fegyver- és kábítószer-kereskedelem, a számítógépes hálózatok, az információs társadalom, a migráció, a menekülés, a regionalizmus. Nem vitás, hogyha bárki akár csak felvetni szeretné ezek hatását egy szakma önértelmezésére, akkor eleve reménytelen vállalkozásba kezd, hiszen könyvtárnyi szakirodalma van bármelyiknek, számos nyelven. Saját határaival is számot kell tehát vetni annak, aki ilyesmikről beszélni próbál. A néprajz hagyományaihoz híven mindenekelőtt azt szeretném hangsúlyozni, hogy itt nemcsak társadalmakat, hanem valóságos emberi életeket alakító folyamatokról van szó. Azt kell meggondolnunk, hogy mindez hogyan alakítja át az emberi kapcsolatok rendszerét, az emberi viszonyrendszereket (családban, lakóhelyi, munkahelyi közegben, településeken). A modern világban fokozatosan és végérvényesen lebomlottak azok a határok, amelyek embereket a társadalmi ranglétrán feljebb vagy lejjebb helyeztek el. Közmeggyőződéssé vált, hogy az emberek közötti hierarchikus alá-fölérendelődések helytelenek. A tekintély és minden, ami tekintélyre alapozódik vagy tekintély jelenlétére, hatására enged következtetni, a nyilvános közbeszédben archaikus fogalommáváltozott, kerülendővé vált. Megkockáztatom annak felvetését, hogy miközben a modern társadalom hatásosan száműzte a tekintélyt, aközben valóságosan szenved annak hiányától. Elég, ha ezúttal a populáris sztárkultuszra gondolunk, amiben világos kifejezését láthatjuk annak, hogy mindkét oldalon milyen tartós a más emberek csodálata iránti igény. A modern világ individualizálódása egyik fontos következményének látom azt, hogy miközben emberek és emberi közösségek-csoportok között számos éles és elválasztó határ megszűnt, aközben más határok közéjük emelkedtek. Mi mások lehetnének ezek, mint kulturális határok? Az újonnan emelkedő határok olykor nem sokkal könnyebben átléphetők, mint a korábbi rendi jellegű társadalmi határok. Ha néha az a benyomásunk, hogy valamivel még nehezebben, akkor az talán amiatt van, hogy az alá-fölérendeltség határviszonyainak átlépésére, olykor áthágására idők során kialakultak bevett, bejáratott technikák. Ha egy városi ember megszólított egy falusi kapást, nagyjából mindkettő tudhatta, mit lehet, mit nem lehet, nagy meglepetések nemigen érhették őket. Hasonló volt a helyzet akkor is, ha ugyanez a „nadrágos ember" (mondjuk egy múzeumi tisztviselő) egy szerzetes papot vagy egy reménybeli arisztokrata protektort szólított meg. Manapság az autonómia és a tolerancia ugyan értékként van jelen az életünkben, mégis sokszor tapasztaljuk a szótértés nehézségeit; még nincsenek bejáratva a határok átlépésének technikái e téren. A rendi, hierarchikus jellegű határok eltűnéséről azért sem szabad megfeledkezni, mert a néprajzi és az antropológiai szaktudomány olyan időkben született meg, amikor az ilyesfajta határok még igencsak élesek és mindenki által ismertek voltak - emiatt ennek módszertani kihatása is van, főképp a terepmunka vonatkozásában. Arra a szakmán belüli közmeggyőződésre gondolunk, ami azt mondja, hogyha egy kutató bármikor, bárhová beteszi a lábát, és elkezd kérdezősködni, ak-