Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

ZENTAI Tünde: Az ágy és a népi alváskultúra a kora újkorban

pokróc vagy dunna található. Nyáron még alszanak meztelenül, de a szokás eltűnőben van; már a század elején helytelenítik és a rontás okául szolgál. Végezetül az elemzésből leszűrhető, hogy az ágybútor a köznép körében a 17. század folyamán, különösen annak első két harmadában a súlyos történelmi körülmények közepette is tovább terjed, a földön alvás kényszer szülte gyakorlattá válik, a föld fölött kialakított szükségágyak azonban nagy számban vannak jelen. Indirekt bizonyítékok, főként az ágynemű, a ház fejlettségi foka, és a hazai bútorkínálat alapján föltételezhető, hogy az erősen tagolt köznép felsőbb rétegeinek a lakásába bekerültek az asztalos művű ágyak igényes darabjai, s egyeseknél már a fölvetett díszágy is előfordult. A század alváskultúrájának a megítélésében azonban az adatok hiányossága miatt még sok a homályos részlet. A 18. századi „emelkedés" A 18. század bőséges és sokoldalú forrásanyagot szolgáltat a népi alváskultúráról. Elemzésük alapján megpróbálunk választ adni a legfontosabb kérdésekre, arra, hogy meddig jutott a fejlődés ebben a változó, a legújabb kori kultúrát előkészítő időszakban, hol érzékelhetők a súlypontok, mi a mérce, és hogyan viszonyulnak ehhez a nívóhoz a társadalom különböző szintjén élő dolgozó rétegek. A török hódítók kiűzése (1699) és a Rákóczi szabadságharc (1711) viharai után Magyarországon új élet bontakozik, amit a harmincas évektől, még inkább a század derekától gyors gazdasági föllendülés követ. Az európai lakáskultúra innovációi, az új divatok, a rokokó és a klasszicizmus hatásai szinte késedelem nélkül eljutnak a nagybirtokos és gazdag polgári otthonokba. A dunántúli és a felvidéki városokban egy Európára nyitott polgári kultúra formálódik, az alföldi városok és mezővárosok lakosságának az agráriumban gyökerező életmódja pedig a parasztos ízlésvilág kibontakozásának kedvez. A konjunktúra a népi lakáskultúra területén is érezteti hatását, különösen a század második felében. A parasztház megújul. Terjed a szilárd falú építkezés, és ami a legfontosabb, a kémény meghonosodása, a füstelvezetés modernizálása elősegíti a lakásbelső igényesebb kialakítását, s elvezet a középkori füstösház letűnéséhez. A lakásbelső új bútorokkal gyarapszik. A tehetősek otthonába bekerül a ruhás almárium, a sarokszekrény, egyre több az egyes szék, az asztalosművű ágy és a lakástextília. Sok helyen van már tisztaszoba összetartozó festett bútorokkal. Az ágy iránt a nép körében is megnő a kereslet. Az asztaloscéhek szaporodásával, és a vidék felé fordulásával - élen a komáromi központtal - egyre többen jutnak hozzá az igényesen kialakított fekvőbútorokhoz. A megrendelésre készült termékek mellett mind több a kommersz 'vásári ágy'. Sőt egyes falvak népe a háziipari előállításra specializálódik; az ugyancsak vásárokon árult termékeiket 'tót ágy' és 'tót bölcső' néven örökítik meg az árszabások. Ebben az évszázadban változik maga az ágybútor és változik az elnevezése is. A 17. század végéig a boszorkányperek roppant adathalmaza szerint a népnyelvben csak az 'ágy' fordul elő, egyaránt jelentvén a szerkezetes és anélküli fekvőhelyet. Az írástudók szóhasználatát és tapasztalatait közvetítő minden forrás arról ta-